Aurelia értetlenül bámult rá.
– Micsoda?
– Miért akarja Estrada ezt a ranchot ennyire kétségbeesetten? – kérdezte Julián. – Nem a legelők kellenek neki. Az ő földje háromszor akkora, mint a tiéd, de egy hete voltam a völgyben: a kútjai kiszáradtak. A folyó alsó szakasza elapadt. Az ő ezerötszáz marhája szomjazik. Ha nem szerez vizet két héten belül, a csordája elpusztul, és ő megy csődbe, nem te.
– De nekem sincs vizem! – kiáltott fel a nő. – A régi szélkerék törött, a kút alig ad napi húsz litert!
– Mert rossz helyen fúrtátok – mondta Julián. – Az apád makacs volt, és ott fúratott, ahol a legközelebb volt a házhoz. De én ismerem ezt a völgyet, Aurelia. Ötven évvel ezelőtt az apámmal találtunk egy földalatti erezetet a déli kanyon sziklái alatt. Egy vakforrást, ami a Sierra de Manantlán hóolvadékából táplálkozik. A forrás ott van, eltemetve a mészkő alatt. Csak fel kell szabadítani, és megjavítani a szivattyút, ami harminc éve rozsdásodik a sufniban.
– És ha sikerül is… hogyan menti meg ez a földet hétfőig?
– Úgy, hogy ha van víz, a szomszédos szövetkezet – akik szintén szomjaznak, és akiket Estrada fenyeget – hajlandó előre kifizetni a legeltetési és vízhasználati díjat három hónapra. Don Ramiro és a többiek megadják a pénzt, ha garantálod nekik az itatást. Ismerem Ramirót, együtt szolgáltunk a katonaságnál. Ő becsületes ember. De látniuk kell a vizet a saját szemükkel.
Aurelia mély levegőt vett. A lehetőség vékony volt, mint a pókfonál, de ez volt az egyetlen esélye.
– Három napunk van.
– Nem három napunk – mosolygott halványan az öreg, felhúzva a munkáskesztyűjét. – Hetvenkét óránk. És a hajnal már közeleg.
A következő hetvenkét óra a La Esperanza történetének legkeményebb küzdelmévé vált.
