Julián nem pihent. Úgy dolgozott, mintha a teste nem hetvennyolc éves csontokból és inakból állna, hanem edzett acélból. Először a régi traktort vette szemügyre. Míg Aurelia a konyhában kávét főzött és a számlákat rendezte, az öreg szétszedte a karburátort, kitisztította a lerakódott gázolajat, és a kenderzsákjából előhúzott régi rézdrótokkal megjavította a megszakadt gyújtást. Amikor a motor két évnyi némaság után először felbőgött, sűrű fekete füstöt okádva az udvarra, Camila ugrándozni kezdett a verandán:
– Nagyapa megcsinálta! A traktor él!
De a neheze még csak most következett.
Kimentek a déli kanyonba, ahol a sziklák fehéren izzottak a déli napfényben. Julián lépésről lépésre járta be a száraz medret, kezében egy kettéágazó mogyorófavesszővel, ahogy még az apjától tanulta gyermekkorában. Egy hatalmas bazalttömb előtt állt meg, ahol a föld repedései között apró, zöld páfrányok küzdöttek az életért.
– Itt van – mondta. – Alatta van a víz. De a szikla elzárja a járatot.
Nem volt robbanóanyaguk. Nem voltak modern munkagépeik. Csak a traktor, egy vastag acélsodrony, két kalapács és három véső állt rendelkezésükre.
Aurelia és Julián felváltva verték a vésőt a kő repedéseibe. Az öreg minden egyes csapása pontos volt, fémesen csattant a sziklán, a szilánkok záporoztak a porba. Camila hordta nekik a hideg vizet és a száraz kendőket. Amikor a nap lement, petróleumlámpák fényénél folytatták. Aurelia tenyere felhólyagosodott, a vére rászáradt a kalapács nyelére, de valahányszor feladta volna, ránézett az öregre: Julián arcán patakzott az izzadság, a karjai remegtek az erőfeszítéstől, mégsem állt meg egyetlen percre sem.
– Miért csinálja ezt, Julián? – kérdezte a nő vasárnap éjjel, amikor a kimerültségtől szinte összeestek a szikla tövében. – Ötven évig nem látott. Nem tartozik nekem semmivel.
