— Nem kell többet bocsánatot kérned, Michael — mondtam, és átkaroltam a vállát. — Csak légy jelen. Szükségünk van rád. Lilynek szüksége van a nagybátyjára.
EPILÓGUS: Az új otthon
Hat hónappal később.
A tavaszi napfény melegen sütött a kerti gyepre. A garázs ajtaja szélesre volt tárva, de többé nem álltak bent elfeledett, félelmet hordozó bőröndök. A táskákat, a régi papírokat és Evelyn árnyékát végleg kidobtuk.
A hátsó udvarban felállítottunk egy új fa hintát. Michael a szerszámosládával a kezében állt a fa alatt, miközben Lily már próbálgatta a hintázást, és a nevetése betöltötte a környéket.
— Apa! Nézd, milyen magasra tudok hajtani! — kiáltotta Lily.
Kiléptem a verandára egy tálca friss limonádéval. Elmosolyodtam, ahogy néztem őket.
A munkabeosztásomat végleg átalakítottam az erőműben. Nem vállaltam többé éjszakai túlórát; egy nappali műszakos karbantartói pozícióba léptem át. Kevesebbet kerestem, mint régen, de volt elég pénzünk a megélhetéshez, és ami a legfontosabb: minden este otthon voltam, amikor Lily lefeküdt.
Michael hetente kétszer átjött vacsorázni. A bizalom, ami azon a szörnyű éjszakán összetört, lassan, tégláról téglára épült újjá. Nem volt már titkolózás, nem volt félelem.
Odaléptem a hintához, és átadtam Michaelnek egy pohár limonádét.
— Hogy áll a szerkezet? — kérdeztem.
— Sziklaszilárd — felelte Michael, és megveregette a faoszlopot. — Kibír egy eltévedt vihart is.
Ránéztem a lányomra, aki a kék ég felé lendült a hintán. A haja repült a szélben, az arca tiszta volt és boldog. Nem volt már benne semmi a rettegő kislányból, aki egykor a bőröndök mellett sírt.
Eszembe jutott Sarah. Régebben, amikor rá gondoltam, mindig a fájdalmat és a hiányt éreztem. De most, ahogy néztem a közös lányunkat, végre megjelent a hála is. Sarah hagyta nekem ezt a gyönyörű életet, ezt a csodálatos kislányt. És én megvédtem őt.
