— Ez egy veszélyes játék volt Mrs. Brooks részéről — mondta végül David, és feltette a szemüvegét. — A pszichológiai nyomásgyakorlás és a közvetett zsarolás, amit a bátyáddal szemben alkalmazott, nemcsak etikátlan, de súlyosan veszélyeztette a kiskorú érzelmi biztonságát. Az, hogy a kislányt egy éven át abban a rettegésben tartotta a helyzet, hogy elszakíthatják az apjától, közvetlen következménye Mrs. Brooks akciójának.
— Van esélyünk a távoltartási végzésre? — kérdeztem.
— Nemcsak esélyünk van, Daniel — mondta David határozottan. — Támadásba lendülünk. Benyújtjuk a kérelmet a bírósághoz szülői elidegenítés kísérlete, pszichológiai zaklatás és zaklató megfigyelés miatt. Kérni fogjuk, hogy a bíróság tiltsa meg Evelyn Brooksnak, hogy 500 méternél közelebb menjen hozzád, Lilyhez, az iskolájához és az otthonotokhoz. Továbbá kötelezzük őt arra, hogy minden kapcsolatfelvételt kizárólag a jogi képviselőkön keresztül bonyolítson.
— És mi van, ha előhúzza a kártyáját a túlóráimról meg a gyászomról? — kérdeztem.
David elmosolyodott. Az a fajta nyugodt, magabiztos mosoly volt ez, amit csak a legtapasztaltabb védők hordanak.
— Daniel, te egy özvegy apa vagy, aki keményen dolgozik, hogy fenntartson egy otthont a lányának. A munkabeosztásodat megváltoztattad, a kislány jegyei kiválóak, a tanárai szerint boldog és kiegyensúlyozott, a gyermekpszichológus pedig írásba adta, hogy a te szülői jelenléted és kötődésed példaértékű. Mrs. Brooks milliárdjai nem tudják felülírni a valóságot. A bíróságok nem veszik el a gyerekeket a keményen dolgozó szülőktől csak azért, mert a gazdag nagymama szerint ő jobb nevelést tudna biztosítani egy magániskolában.
Amikor kiléptem az ügyvédi irodából, először éreztem azt az elmúlt hat évben, hogy a súly, ami a mellkasomat nyomta, emelkedni kezd.
De tudtam, hogy a neheze még hátravan. El kellett mondanom Lilynek. Nem a jogi részleteket, nem a háborút, hanem az igazságot a saját szintjén. Nem hagyhattam, hogy újra a sötétben tapogatózzon.
