A konyha elcsendesedett. Csak a légzésünk nehéz zaja töltötte be a teret.
Ültem ott, és néztem a bátyámat. A férfira, aki a feleségem halála utáni legsötétebb éjszakákon mellettem ült, aki főzött ránk, aki vigyázott Lilyre, amikor nekem dolgoznom kellett, hogy kifizethessem a kórházi számlákat. Michael nem rosszindulatból tette, amit tett. Félelemből tette. De ez a félelem majdnem elpusztította a családomat.
— Evelyn nem állt meg, ugye? — kérdeztem halkan. — Az elmúlt egy évben… nem hagyott abba mindent.
Michael megrázta a fejét.
— Nem. Egy évvel ezelőtt, amikor te felhívtad az ügyvédedet, és az ügyvéd közölte, hogy Evelyn nem nyújtott be hivatalos kérelmet, Evelyn visszalépett. Mert rájött, hogy rájöttél a játékára. De az elmúlt hónapokban… újabb leveleket kaptam tőle, Daniel. Nem akartalak ijesztgetni, mert láttam, hogy végre egyenesbe jöttetek Lilyvel. De Evelyn még mindig figyel.
Elakadt a lélegzetem.
— Mit akar?
— Téged akar elpusztítani — mondta Michael halkan. — Mert téged okol Sarah haláláért. Mert szerinte ha te több pénzt kerestél volna, ha jobb orvosokhoz viszed Sarah-t, ő még mindig élne. Nem Lilyről van szó, Daniel. Evelyn bosszút akar.
A döntés és a stratégia
Abban a pillanatban valami megváltozott bennem.
Az elmúlt hat évben – Sarah betegsége, a halála és az azt követő gyász alatt – végig védekező pozícióban voltam. Hagytam, hogy az események sodorjanak. Hagytam, hogy Evelyn kritizáljon, hogy átlépje a határokat, mert túl fáradt voltam a harchoz. Bűntudatom volt, mert nem tudtam megmenteni a feleségemet. És ezt a bűntudatot Evelyn fegyverként használta ellenem.
De most már nem csupán rólam volt szó. Lilyről volt szó. A lányomról, aki egy éven át rettegett attól, hogy elviszik a saját otthonából.
Felálltam az asztaltól. Odaléptem az ablakhoz, és kinéztem a hátsó udvarra. Lily a fűben ült, és a plüssmacijának mesélt valamit. Olyan tiszta, olyan ártatlan volt.
