— Nem. Lily jól van. Veled van bajom, Michael. Gyere át.
A testvéri kötelék töréspontja
Michael húsz perccel később érkezett meg. Amikor belépett a konyhába, én az asztalnál ültem. A kinyomtatott levél simára egyengetve feküdt a fapadlón, a kávéscsészém mellett.
Michael meglátta a papírt, és megtorpant. Az arca egyetlen másodperc alatt veszítette el minden színét. A táskája elcsúszott a válláról, és a földre puffant.
— Daniel… — suttogta.
— Ülj le — mondtam. Nem kiabáltam. A düh, ami bennem forrt, túlságosan mély és hideg volt ahhoz, hogy hangos legyen.
Michael lassan kihúzta a széket, és leült velem szemben. Nem merte rámemelni a tekintetét. A kezét összekulcsolta az asztalon, pontosan úgy, mint azon az éjszakán, amikor a bőröndök a nappali közepén álltak.
— Egy éven át azt hittem, hogy csak egy gyáva flótás voltál — kezdtem, és a hangom vágott, mint a borotva. — Azt hittem, elhitted Evelynnek, hogy feljelentett engem. Azt hittem, bepánikoltál, és a tehetetlenségedben kezdtél el pakolni. Ezt mondtad nekem, nem igaz? Azt mondtad, hogy elragadtak az indulatok, és elkövettél egy óriási hibát.
Michael mély lélegzetet vett, de nem válaszolt.
— De ez a levél nem erről szól — folytattam, rámutatva a papírra. — Evelyn megzsarolt téged. Azt mondta neked, hogy ha nem adod át neki Lilyt, tönkretesz engem a bíróságon. És te… ahelyett, hogy felhívtál volna… ahelyett, hogy kiálltál volna mellettem mint a bátyám… beadtad a derekad. Úgy döntöttél, a hátam mögött átadod a lányomat egy olyan nőnek, aki a feleségem halála óta gyűlöl engem.
Michael hirtelen felnézett. A szemében könnyek csillogtak, és a hangja megtört a felindulástól.
— Nem volt választásom, Daniel! — kiáltotta halkan, figyelve arra, hogy a nappaliban lévő Lily ne hallja meg. — Nem érted?! Te nem voltál ott azokon a tárgyalásokon, amikor Evelyn megjelentetett a háttérben! Te a 16 órás műszakjaidat nyomtad az erőműben, miközben én néztem, ahogy az a nő magánnyomozókat fogad!
