1. RÉSZ
Amikor először láttam egy 37 évvel ezelőtt eltűnt nő hegedűjét, egy idegen hozta el, aki a nagyapám kunyhója előtt jelent meg. Amit még nem tudtam, az az volt, hogy abban a házban olyan dokumentumokat találunk, amelyek miatt az a férfi, aki engem nevelt fel, a fő gyanúsított egy eltűnésben.
A nevem Gael Rivas vagyok, 32 éves vagyok, és tengerészgyalogos voltam. A szolgálat után visszatértem egy családi birtokba La Ciudad közelében, a Durangó hegyeiben. A nagyapám, Julián 2023-ban meghalt, és hagyott nekem egy kunyhót, egy elhagyatott műhelyt, és túl sok kérdést hagyott hátra az utolsó éveiről.
Aznap november délutánján éppen a műhely tetejét javítottam, amikor Vesper, a hatéves német juhászkutyám, felemelte a fülét.
Nem ugatott. A kaput bámulta.
Egy nő várt kint, egy kis bőrönd és egy hegedűtartó a mellkasához szorítva. Egy pickup, amely az út szélén hagyta, eltűnt a fenyők között.
Lejöttem a lépcsőről, és Vesperrel együtt közeledtem.
“Itt lakott Don Julián Rivas?” kérdezte.
“Ő volt a nagyapám. Három éve halt meg.
A nő összeszorította a táskát.
“Sajnálom. Nem tudtam, hogy meghalt.
Bemutatkozott: Mariana Bautista, 28 éves. Apja, Rogelio, életét Durangóban hangszerek készítésének és helyreállításának szentelte. Márciusban hunyt el, több kinevezés után következett.
Az egyik a nagyapámról kapta a nevét.
Mariana 2021-es munkamegrendelést vett fel. Azonnal felismertem Julián aláírását. Alatta kék tintával egy jelzés volt: “Személyes elkötelezettség. Ne küldj csomaggal.”
“Apám szinte mindent sikerült megjavítani,” magyarázta. Befejeztem a munkát, és azért jöttem, mert az az utasítás fontosnak tűnt.
—A nagyapám soha nem játszott hangszeren.
“Akkor talán én intéztem valakinek.
Ez a mondat kényelmetlenül éreztem magam.
Julián asztalos és szállító volt. Visszafogott ember volt, képtelen volt olyan csavart dobni, ami még működhetett. Megtanított dolgozni, megvédeni magam és tartani a szavamat. Viszont soha nem beszélt nekem hegedűről.
