Chloe Kensington úgy bámulta a kártyát, mintha az elegáns, dombornyomnyomott betűk csodával határos módon halálos fenyegetéssé rendezték volna át. Aznap este először állt meg a tökéletesen összeszedett szája. A csuklóján lévő nehéz gyémánt karkötő megragadta a bálterem kristálycsillárjának borostyánszínű fényét, de a keze teljesen, szokatlanul mozdulatlanná vált a zsíros kartontányér fölött, amit épp a mellkasomhoz nyomott.
Egyszer láttam, ahogy felolvassa a nevet. Aztán kettő. Aztán harmadszor is végigkövette a szótagokat, mintha egy ősi és félelmetes nyelvet próbálnának megfejteni: Eleanor Vance, a Vance Vanguard Capital alapítója és vezérigazgatója.
Mögötte Preston Kensington végre felnézett a telefonjáról.
Eleinte csak bosszúsnak tűnt, ami egyértelmű bosszúságot mutatott, mintha egy olyan ember volt, aki meggyőződött arról, hogy az ő ideje a legértékesebb áru a szobában. Aztán a tekintete a térképen esett, amely egy barbecue szósz és egy tömb hideg burgonyasaláta között helyezkedett el. Minden színnyom eltűnt az arcán, bőre nedves hamu színű lett.
“Chloe,” mondta halkan, suttogásban rejtett figyelmeztetésként.
Nem válaszolt neki. A látszatos mosolya, amely egy szépségversenyhez méltó, még mindig próbált az arcán élni egyszerű izommemóriával, de torzított, törékeny és mélyen összezavarodott lett. Ugyanaz a nő, aki egykor a középiskolai menzánk közepén állt, hogy a naplómat egy lopott mikrofonba olvassa, most úgy tűnt, szüksége van valakire, aki elmagyarázza neki az ábécét.
“Te?” suttogta, hangja alig nyomta el a sarokban játszó vonósnégyes zúgását.
Összekulcsoltam a kezem, tökéletesen nyugodtan. “Harminc másodperc.”
Preston olyan gyorsan sétált, hogy a polírozott olasz bőrcipője majdnem átcsúszott a padlót beszennyező burgonyasalátán. Letépte a kártyát a tányérról, bámulta, majd lassan felnézett az enyémre. Az arca úgy változott, hogy az egész szoba észrevette. Nem volt egészen félelem. Valami sokkal mélyebb, vagális volt.
Elismerés.
“Eleanor Vance,” mondta, majdnem fuldoklott a nevem szótagjából.
