Egy Jackson nevű férfi a nyitott bár közelébe lépett. Ő volt a középiskolai focicsapat kapitánya, hangos, lelkes, mindig megadta azt a hangos nevetést, amire Chloe szüksége volt, hogy felöltöztesse a kegyetlenségét. Most egyszerű jegygyűrűt viselt, és úgy nézett ki, mint egy fáradt apa, aki valószínűleg azt mondta a lányainak, hogy legyenek kedvesek a csendes gyerekekkel.
Egyenesen rá néztem. “Jackson?”
Az arca mély és fájdalmas vörösre vált.
Preston megfogta ezt a habozást. “Ez gyerekes! Elmegyünk.
Jackson megköszörülte a torkát, rekedt hangon. “Emlékszem.”
Minden fej rá szegeződött.
Chloe elárulva bámulta őt. “Jackson, ne tedd ezt.”
Nem nézett rá. Rám szegezte a tekintetét. “Emlékszem az újságra. Emlékszem, mit olvasott. »
A légkör changea. A gát megszakadt. Egy igazság hirtelen engedélyt adott a másiknak, hogy létezzen.
Egy Harper nevű nő lassan felemelte a kezét, pont úgy nézett ki, mint az a rémült tinédzser, aki egykor volt. “Emlékszem a tejre. Amikor beleöntötte a hátizsákodba.
Valaki más, hátulról, azt mondta: “A vécé tükörén lévő feliratok.
Egy másik, mély és szégyentel teli hang hozzátette: “A videó az öltözőben.
Chloe kétségbeesetten bámult körbe, miközben egykori királysága ellene fordult, egyik bűntudatos emléket árulva el. Nem élveztem az újonnan szerzett bátorságukat. Nem teljesen. Mert a tíz évvel későn érkező bátorság mindig egyedül hagyja a vérző gyereket, amikor a legnagyobb szüksége van a gercercerékre. De elfogadtam.
Egyszer bólintottam. “Köszönöm.”