Lapoztam: Egy nap olyan embereknek, mint Chloe, helyesen kell kiejteniük a nevemet.
Nevetek. Igazi nevetés, rendezetlen, nedves szemek, amelyek visszhangoztak a hatalmas irodában. Mert ő tette. Egy tanúkkal teli bálteremben Chloe végre rájött, mit is jelent a nevem. A legnagyobb győzelem nem az volt, hogy Chloe felismert. A legnagyobb győzelem az volt, hogy végre felismertem magam.
Két héttel később pontosan azon a színpadon álltam a Westbridge High School előadóterében, ahol Chloe egyszer megalázott. Az adminisztráció könyörögött, hogy legyek a főelőadójuk. Százötven végzős diák türelmetlenül bámult rám.
Áthajoltam a mikrofonhoz. Nem mesét meséltem nekik.
“Néhány ember ezen a világon már azelőtt dönt el, ki vagy, mielőtt egyáltalán kinyitnád a szádat,” mondom, visszhangzó hangommal. “Címkét fognak rád tenni. Kinevetni fognak rajtad. Ne építsd az életedet arra az ötletre, hogy kegyetlen embereknek tévedni kell bebizonyítani. Építsd fel az életedet arra, hogy bizonyítsd a legbátrabb részednek, hogy igazuk van.
A diákok már azelőtt kezdtek felállni, hogy elhagytam volna a színpadot. A taps fülsiketítő zúgássá vált. Hagytam, hogy tapsoljanak, mert valahol a mellkasomban a tizenhat éves Eleanor Vance is állt.
Ahogy a taps körülvett, a telefonom rezegett a blézerem zsebében. Elővettem, rápillantottam a képernyőre. Egy maszkos számról érkezett SMS volt:
Preston kifizette az óvadékát. És pontosan tudja, hol vagy most.