Mélyebben érintett, mint vártam. Fél másodpercre valami sebezhető villant át tökéletesen púderos arcán. Nincs megbánás. Még nem. De talán az a tiszta rettegés, hogy tisztán látszik, levetkőzve a páncéljától.
De aztán Chloe azt tette, amit mindig is tett, amikor sarokba szorult. Támadott.
“Szerinted egy bankszámla tesz most jobbá téged nálam?” köpte össze, éles hangja visszhangzott a boltív mennyezet alól. “Szerinted egy hangzású cím és egy szabott kabát eltörli, ami régen voltál? Szánalmas voltál a középiskolában, Eleanor. Mindenki tudta! Piszkos voltál, szegény voltál, és mindig könyörögtél, hogy észrevegyenek! A
szoba teljesen elcsendesedett.
Ott volt. Az ismerős régi hang. Az a régi kés, ami a sebben forog. Az eredeti verziója, aki soha nem tűnt el, csak megtanulta álcázni magát szebb ékszerek és jótékonysági gálák alá.
Éreztem, ahogy a régi fájdalom szelleme emelkedik fel a mellkasomban, egy szoros, fullasztó csomóként. De már nem birtokolt meg. Bekopogott az ajtón, de nem engedtem be.
“Igazad van,” mondtam.
Chloe pislogott, teljesen meglepődve az elismerésemtől.
Lassan bólintottam, hagyva, hogy az igazság levegőt vegyél. “Azt akartam, hogy észrevegyenek. Csak azt akartam, hogy egy ember észrevegye, hogy fulladodok, miután anyám rákban meghaltr. Azt akartam, hogy valaki mondja meg, hogy nem vagyok undorító, mert a cipőmben lyukak vannak, vagy mert az ebédem a szolidaritási élelmiszerbankból származik. Azt akartam, hogy egy tanár közbelépjen, és megállítson, amikor a legintimebb és legsötétebb gondolataimat olvasod fel az egész menzánnak. Azt akartam, hogy apám elég józan legyen ahhoz, hogy felvegye a telefont, amikor sírva hívtam őt az orvosi szobából. Senki sem
mozdult. Senki sem lélegzett.
A hangom nem remegett. Ez még engem is meglepett.
“Kétségbeesetten magányos gyerek voltam,” mondtam, miközben az övébe néztem. “És a magányomat a kedvenc szórakozásoddá tetted.”
Chloe szája kinyílt, de nem jött ki hang.