“Add ide ezt!” morgott Preston, ujjai Chloe bőrébe süllyedtek.
“Ne érj hozzám!” kiáltotta, miközben heves ütéssel kiengedte a karját.
A tömeg csodálkozva felkiáltott. Két pincér a svédasztalnál ledobta a tálcáit, az evőeszközök csörgése riasztó csengőként visszhangzott.
Hátraléptem, hagyva, hogy a gravitáció végezze a munkáját. Válaszoltam a kérdésre, amit Chloe néhány pillanattal korábban feltett. “Az alapítványodnak adományozott milliók jogellenesen kisajátították az eseményszervezők által, amelyek közvetlenül a Kensington Estates-hez kapcsolódnak. Felfújt számlák. Fiktív tanácsadói díjak. Hamis jótékonysági gálák szponzorációi. A neved hasznos volt, Chloe, mert a közvélemény még mindig azt hiszi, hogy a jótékonysági vacsorákat rendező csinos nők ártalmatlanok.
Chloe felnézett a mennyezetről lógó hatalmas zászlóra: A Kensington Estates szponzorálta. Életében először tűnt hihetetlenül kicsinek alatta.
Preston hangja teljesen jeges lett. “Nincs jogi jogkelősége ilyen rágalmazó vádakat tenni.”

“Megvannak a banki dokumentumok,” válaszoltam nyugodtan. “A jogi hatóság holnap érkezik az irodájába.”
Chloe a papírokat a mellkasához szorította, a szélek összerogyottak a szorítása alatt. “Az alapozómat használtad? Utánoztad az aláírásomat?
Preston megrepedt, maszkja teljesen leesett. “Megvédtem minket, Chloe! Én tartottam fenn ezt az életmódot!
“Mi? Nevet, hisztérikus, törött hangon. “Azt akarod mondani, hogy megvédted magad.”
Lehalkította a hangját, de az egész szoba minden szavát hallgatta. “Ne kezdd itt. Előadást adsz. Úgy
nézett rá, mintha egy idegen lenne, aki épp most tört be a házába. Ekkor jöttem rá a mély különbségre közöttük. Chloe kegyetlen volt. Chloe zaklató volt. Ezzel szemben Preston ragadozó volt. Chloe az identitását a középiskolai folyosók és a country club ebédek uralására építette. Preston ezzel szemben egész életét a sebezhetőek kizsákmányolása köré építette, feleségét emberi pajzsként használva.