A TÖKÉLETES CSAPDÁBAN: A FEKETE GYÉMÁNT VÉGEZETE
1. FEJEZET: A BOT KOPPANÁSA A MÁRVÁNYON
A Grand Imperial Hotel báltermében a levegő megdermedt. A háromszáz meghívott vendég – a divatvilág, az ingatlanpiac és a zártkörű pénzügyi elit krémje – úgy dermedt szoborrá, mintha egyetlen pillanat alatt kiszívták volna az oxigént az aranyozott stukkókkal borított mennyezet alól. A vaku villanások, amelyek addig Callum előre megrendezett melodrámáját rögzítették, most mind a terem végében álló alak felé fordultak.
Everett Whitmore.
A név önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a londoni és New York-i tőzsdéken megállítsa a kereskedést. A Whitmore Global Holdings alapítója, a férfi, akiről az elmúlt tizennyolc hónapban az a hír járta, hogy egy svájci magánklinika intenzív osztályán várja a megváltó halált. A gazdasági sajtó már a nekrológját csiszolgatta; a rivális konglomerátumok már felosztották maguk között a kontinenseken átívelő birodalmát.
De Everett Whitmore nem haldoklott.
Egyenes háttal állt, hibátlan, Savile Row-ban szabott fekete selyemgyapjú öltönyben. Az ezüst gombos, faragott ébenfa sétapálca ritmikus, fémes koppanással ért a carrarai márványpadlóhoz minden egyes lépésnél. Jobb keze lassan, kimérten emelkedett fel, és megállapodott a jobb vállamon. A tenyere meleg volt, nehéz és mozdíthatatlan, mint az a hegylánc, amelyről a családom a nevét kapta.
– Az unokám kérdezett valamit – ismételte meg nagyapám, s a hangja, bár nem kiabált, úgy töltötte be az ötszáz négyzetméteres termet, mint egy katedrális harangja. – És szerintem Pierce mesternek kellene erre válaszolnia. Nyilvánosan. Ahogyan ezt az egész szánalmas színjátékot is rendezték.
Callum arcából az utolsó csepp vér is kiszaladt. A bőre a halántékánál szürkésfehérré vált, a tökéletesen formázott mosolya pedig úgy fagyott rá a szájára, mint egy törött porcelánmaszk. A szemei gyors, kapkodó mozdulatokkal cikáztak köztem és a nagyapám között.
