Vivian Cross megpróbált átpréselődni a tömegen, de két biztonsági őr – nagyapám emberei – udvariasan, de határozottan elállta az útját a ruhatárnál.
– Miss Cross – mondta Julian Maddox, aki mögéjük lépett. – A New York-i Rendőrség Gazdasági Bűncselekmények Elleni Osztályának nyomozói már a földszinten vannak. Úgy vélem, jobb lenne, ha önként átadná azt a nyakéket, mielőtt hivatalos lefoglalási eljárás keretében veszik le a nyakáról. Bizonyítási tárgy egy folyamatban lévő hűtlen kezelési ügyben.
Vivian arca eltorzult a dühtől és a félelemtől. Levette a nyakláncot – a kapocs majdnem elszakadt a sietségben –, és Julian kezébe dobta.
– Vigyétek! – sziszegte. – Nem kell a nyomorult ékszere! Callum azt mondta, hogy minden az övé! Azt mondta, a felesége egy senki!
– Callum hazudott önnek, Miss Cross – válaszolta Julian hidegen, miközben a nyakláncot egy bársonytasakba csúsztatta. – És ami még rosszabb: ön elhitte neki. Most pedig, ha megbocsát, a lift a bal oldalon található. A nyomozók már várják.
Közben a főasztalnál egyedül maradtam Callummal és Margarettel. A vendégek többsége már elhagyta a termet, vagy a folyosókon suttogott a telefonjaiba.
Callum leült a székére. A fehér inge kigombolódott, a nyakkendője ferdén lógott. A tekintete üres volt, mintha még mindig nem tudná felfogni, hogy a világa alig húsz perc alatt porrá zúzódott.
– Miért, Sloane? – kérdezte halkan, a padlót bámulva. – Ha a nagyapád Everett Whitmore volt… miért nem mondtad el? Miért hagytad, hogy… hogy azt higgyem, te csak egy átlagos lány vagy?
Odaléptem hozzá. Megálltam az asztal mellett, lenézve a férfira, akit egykor szerettem. Keresgéltem magamban a fájdalmat, a haragot, a bosszúvágyat – de semmi ilyesmit nem találtam. Csak egy mély, tiszta megkönnyebbülést és a felismerést, hogy az az ember, akihez három éve hozzámentem, soha nem is létezett.
