– Nem fog felszámolás alá kerülni – mondta Everett Whitmore, miközben leült az asztalfőre. – Nem azért fektettem harminc évvel ezelőtt abba a cégbe, hogy Callum Ashford hiúsága miatt menjen a süllyesztőbe. Az Ashford Luxe-nak kiváló mesteremberei vannak, felbecsülhetetlen értékű archívuma és száz évre visszanyúló története. Csak a vezetése volt rothadt.
Nagyapám rám nézett.
– Sloane, három éve elmentél, hogy a saját utadat járd. Megtanultad, milyen a másik oldal. Láttad, hogyan működik a világ azok számára, akiknek nincs mögöttük egy ekkora név. Most pedig itt az ideje, hogy eldöntsd: mit akarsz tenni a megszerzett tudással?
Kinyitottam a legfelső dossziét. Benne volt az Ashford Luxe megmentési és átalakítási terve – egy olyan dokumentáció, amelyet az elmúlt négy hónap éjszakáin dolgoztam ki, miközben Callum a Mercer Street-i penthouse-ban töltötte az idejét.
– Nem fogadunk el semmilyen egyezséget, Julian – mondtam határozottan. – Lehívjuk a zálogjogot a hűtlen kezelés miatt. Callum részesedését névértéken felvásároljuk a szerződés 14. cikkelye alapján. Margaret tiszteletbeli elnöki címét azonnali hatállyal visszavonjuk.
– És ki veszi át a vezérigazgatói széket? – kérdezte Julian, bár a szája szélén bujkáló mosoly elárulta, hogy tudja a választ.
– Én – feleltem. – Sloane Miller Whitmore. És az első döntésem az lesz, hogy a céget kivezetjük a tőzsdéről, zártkörűvé tesszük, és az összes olyan vezetőt, aki asszisztált Callum pénzügyi trükkjeihez, elbocsátjuk.
Nagyapám elégedetten bólintott.
– Helyes. De előtte van még egy kellemetlen találkozód, kicsim.
– Callum?
– Odalent vár a recepción. Azt állítja, nem megy el, amíg nem beszél veled személyesen. A biztonságiak ki akarták dobni, de azt mondtam nekik, várjanak. A döntés a tiéd.
Egy pillanatig haboztam. Azután felálltam, kisimítottam a zakómat, és a liftek felé indultam.
– Beszélek vele. De egyedül.
