– Akkor mit akarsz tőlem? – suttogta, s a szemében megjelent az igazi, mély kétségbeesés. – Elveszed a cégemet? Elveszed a házamat? Az anyám lakását a Park Avenue-n? Mindent el akarsz pusztítani?
– Nem én pusztítom el, Callum. Te adtad zálogba a Park Avenue-i lakást a floridai fedőcéged hiteleihez. Én csak nem fogom megakadályozni, hogy a bankok behajtsák rajtatok a tartozásokat.
Odaléptem az asztalhoz, és letettem elé az eredeti válási megállapodást – azt, amit tegnap este írtam alá, és amit Pierce mester oly büszkén lobogtatott.
– Aláírtam a papírokat, Callum. Pontosan úgy, ahogy kérted. Negyvenhét oldal. Nem kértem tőled egyetlen fillért sem a házasságunk alatt szerzett vagyonból. Megtarthatod az összes adósságodat, a bírósági eljárásaidat és a sajtó figyelmét.
– Nem élhetem túl ezt a pert, Sloane – mondta remegő ajkakkal. – A szövetségi ügyészség már felvette a kapcsolatot Pierce-szel. Sikkasztásért akár hét év börtönt is kaphatok. Kérlek… beszélj a nagyapáddal. Ő leállíthatja a vizsgálatot. Egyetlen telefonjába kerülne.
Egyenesen a szemébe néztem. Felidéztem magamban azt a pillanatot az előző estéről: a gúnyos mosolyát, amikor odahajolt hozzám. „Adj nekik még egy utolsó előadást, Sloane. Sírj eleganciával.”
– Emlékszel, mit mondtál tegnap este a vacsoránál? – kérdeztem tőle.
Lassan bólintott, a szégyen pírja végre megjelent az arcán.
– Azt mondtad: „Tartsd magad szerencsésnek.” Nos, Callum… most én mondom neked ugyanezt. Tartsd magad szerencsésnek. Mert ha a nagyapámon múlna, nemcsak börtönbe kerülnél, hanem az Ashford nevet is töröltetné a cégbíróságról. Én viszont megőrzöm a nevet. Megőrzöm a márkát. Újra felépítem mindazt, amit te és az anyád majdnem leromboltatok. De te soha többé nem teheted be a lábadat egyetlen Ashford-épületbe sem.
– És mi lesz velem? – kérdezte, s a hangja alig volt több egy nyöszörgésnél.
– Fogadd meg a saját tanácsodat, Callum – válaszoltam, miközben kinyitottam előtte a tárgyalóterem ajtaját. – Sétálj le a földszintre, lépj ki a fotósok elé, és próbálj meg méltósággal veszíteni.
