3:30-kor Dr. Aaron Mahoney a Paliotative Care-től jött hozzám.

Felkészültem egy értékesítési bemutatóra.

Ehelyett leült, levette a szemüvegét, és megkérdezte, mi számít nekem.

“Élni, ha képesek rá,” mondtam. “És hogy tartsam meg a csütörtöki találkozót.”

Oldalra billentette a fejét.

“A fiad kérte azt a találkozót. Ha inkább lemondom, megteszem.”

“Nem, ne csalódjunk neki.”

Egy pillanatra tanulmányozott.

A paliotatív orvosok jól hallják, amit az emberek nem mondanak el.

“Akkor tudnod kell néhány dolgot.”

Azt mondta, hogy a paliotatív ellátás nem hospice. Bármit is döntesz, ez a vigasz és a támogatás.

És nincs hospice beutaló a kórlapodban.

Ha valaha hospice-t szeretnél, kapsz egy listát, és magad választasz.

Senki sem választ helyetted.

“Ki jön csütörtökön?”

“A fiad és a felesége. Említett egy férfit Stillwaterből, valószínűleg egy nagybácsit.”

“Szeretnék egy listát,” mondtam. “Nevek és címek. Szeretném, ha a betegvédő is ott lenne.”

Leírta anélkül, hogy megkérdezte volna, miért, és ezért kedveltem őt.

Amikor elment, megérkezett a vacsoratálcá.

Húsvili, zöldbab, egy csésze almaszósz fóliafedéllel.

A felét megettem, mert egy nőnek, akinek van terve, szüksége van az erejére.

Este 18:10-kor a segéd elvitte a tálcát, és a szoba elcsendesedett.

A suhogás visszajött minden alatt.

A zöld mégia a tálcáasztalomon volt, ahol Megan elhelyezte, három sárga zászlója úgy lógott ki, mint a nyelvek.

Magamhoz húztam, és kinyitottam.

Három dokumentum volt bent.

Mindhárom sárga zászló az elsőn volt: aláírás, kezdőbetűk, dátum.

Az első egy hospice választási nyilatkozat volt.

Ez az a forma a beteg, amelyet a beteg jelez, hogy a betegsége kezelése helyett a kényszerellátást választja.

A nevem a legfelső részre volt írva.

A kezdési dátumot is beírták, már eldöntötték nekem.

2025. március 13., csütörtök.

Az aláírásom vonalán egy zászló mutatott, mint egy ujj.

A második dokumentum miatt felvettem az olvasószemüveget, pedig nem volt rá szükségem.

Ezt halálos betegség tanúsításának nevezték.