Aztán a szoba elcsendesedett a széleitől, és hagytam.

9:05-kor fejezték be.

Tudom, mert az első dolog, amit megkérdeztem, mikor beszélhetnék, az az volt, hogy mennyi az idő.

Az új szelep 26 mm széles volt, kicsit nagyobb egy negyed volt, egy csőben volt összehajtva, és a régiben nyitott.

A szívem ritmusa stabil maradt, így nem volt szükségem pacemakerre.

Ez néhány emberrel előfordul a beavatkozás után, és én csendben rettegtem tőle.

10-kor már visszakerültem a szobámba, feküdtem egy nyomásos kötéssel a jobb combomon, és utasítást kaptam, hogy kb. 4 órán át ne hajlítsam meg a lábam.

És itt van az a dolog, amire nem számítottam.

A szoba csendes volt.

Több mint egy évig azzal a suhogással aludtam el a fülemben.

Már nem vettem észre, ahogy nem veszed észre egy autópályát a házad közelében.

Most már eltűnt.

A szívem csak vert.

Dörrenés, aztán semmi, aztán puff.

A csend volt a leghangosabb dolog, amit egy év alatt hallottam.

Kicsit titokban sírtam a párnába, és ezt be kell vallanom neked.

11 éves korában Dr. Sunberg egy nyomtatott példánysal jött be.

“Az ingeredrád 52-ről 6-ra nőtt,” mondta. “Ez volt az a nyomás, amivel a szíved küzdött. Most már gyakorlatilag semmi.”

“Hazamegyek szombaton?”

“Ha a tüdőd tovább tisztul. A szívelégtelenség miatt még pár napot szeretnélek figyelni.”

Délben Marlene megérkezett azzal az éjszakai táskával, amit kértem.

A tetején összehajtva volt az elefántcsontból készült kábelkötésű kardigánum és a vékony arany nyaklánc, amit Arlin adott nekem a 10. évfordulónkon.

Még az eperszőke fürtjeimet is kifésülte, ezüstszínű tincsekkel együtt.

13:02-kor megrezegett a telefonom.

Brett volt az.

“Still Water Furgon 3:30-kor érkezik.”

Írta: “Quentyn maga jön a találkozóra. Stewart bácsi is. Szeretlek.”

Szeretlek.

Pont.

110 évesen egy Beverly nevű gyógytornász, egy vidám, tűztólápító felépítésű nő, 20 lépést vezetett végig a folyosón, majd 20 lépést vissza, pánttal a derekamon fogva.