A lábam fájt a kötéstől, de a tüdőm nem égett.

20 lépés.

Hétfőn mindannyiukért 1000 dollárt fizettem volna.

Roa 130-nál beállt, hogy megerősítse a listán szereplőket.

Dr. Mahoney, Monica Bianke, maga is.

Dr. Sunberg megígérte, hogy 2:15-kor közbelép, ha üzenetet küldök.

Brett, Megan, Mr. Dunlevy és Stuart Holly.

“Van még valaki, akit szeretnél?” kérdezte Roa.

“Nem,” mondtam.

Gondoltam Joannára.

Sokat gondoltam rá, de Joannának volt egy lánya és egy ügyvédje, akit hívhatott, és három éjszakai műszak után 4 nap alatt aludt.

Nem tenném őt abba a szobába azokkal, akikkel egy nap szembe kell néznie.

“Hogyan akarod vezetni?” kérdezte Roa.

“Hadd beszéljenek először,” mondtam.

Felvonta a szemöldökét, én pedig elmagyaráztam.

Két napig többet akartam a bosszúnál, többet a bocsánatkérésnél.

Azt akartam, hogy a fiam mindezt hangosan mondja el egy olyan teremben, ahol emberek írják le a dolgokat.

A kórházi szabályzat szerint kerekesszékben kellett utaznom, így megtettem.

Feltettem Arlland nyakláncát és a kardigánomat a köpeny fölé, Roa pedig takarót takartam az ölemre, hogy elrejtse a combomon.

13:55-kor a családi tárgyalóba gurult.

A négy West családi tárgyaló nagyméretű volt, mint egy nagy konyha.

Ott volt egy ovális asztal műdió-párnázott székekkel, minden más ülésen egy doboz zsebkendő, és egy ablak, amely a látogatói parkolóra nézett.

Egy kerek óra a falon olyan hangosan ketyegett ahhoz, hogy hallsam.

Roa a kerekesszékemet az asztal fejéhez parkolta háttal az ablaknak.

Ő ült a bal oldali székre.

Dr. Mahoney ült a jobbra.

Monica Bianke leült az ajtóhoz legközelebbi végén, és kinyitott egy spirál jegyzetfüzetet.

159 évesen együtt érkeztek.

Először Brett, sportkabátban, egy karton tálcát tartalmazó kávéval a kezében.

Megan mögötte fekete ruhát viselt, mintha a következő eseményre öltözött volna.

Aztán egy körülbelül 50 éves férfi tengerészkék öltönyben, ezüstös halántékon, arany órával és egy erdei zöld mappával a karja alatt.

Ugyanaz a zöld, mint az enyém.

Ugyanaz a fehér gém.