Dr. Felix Sweeney rövid kopogással bejött, és nem várt válaszra. Ő volt a kardiológus, aki azon a héten a padlót fedte, egy magas férfi a hatvanas éveiben, olvasószemüveggel felhúzva ősz hajjal, és olyan fáradtság, ami nem egy műszakból fakad.

Nem ült le.

A táblagépét a mellkasához szorította, mint egy himynel.

“Mrs. Holly, az aortaszelepe kritikus szűk,” mondta. “A nyílás körülbelül 6/10 négyzetcentiméter. A szíved összeszorul mögötte.”

“Mióta?” kérdeztem. “Mindig is a számokat kedveltem, mint a mellékneveket.”

A szemüvegen át nézett rám.

“Ha semmit sem csinálunk, legfeljebb egy hét.”

Aztán rápillantott a táblára.

“Látom, tavaly júniusban visszautasítottad a műtétet. Még mindig így érzed a beavatkozást illetően?”

Úgy lélegeztem, mintha három lépcsőt másztam volna meg, és csak elfordítottam a fejem.

“Hadd aludjak rajta,” mondtam. “Reggel beszélünk.”

Megszólalt a hívója. Egyszer bólintott, és eltűnt.

És a szoba túloldalán, először két nap után a fiam letette a telefonját.

Brett lassan felállt. Kisimította a Navy negyedcipzár elejét, amit a mellkasán a Carrick Auto Mall logó varrott, majd az ágy oldalán kilépett.

A parfüm illata volt abban a megégett kávéban, amit a kereskedés várótermeiben tartanak.

Lehajolt, és megcsókolta a homlokomat, egy jó fiú csókját. Bárki elhaladt a nyitott ajtó mellett, így gondolta volna.

Aztán az ajkait a fülemhez tette.

“Végre,” suttogta. “Minden az enyém lesz.”

Két rövid pumpálással megszorította a kezem, ahogy az apja szokta. Sosem döntöttem el, hogy tudta-e, hogy ezt teszi.

“Felhívom Megant,” mondta a szokásos hangján. “Pihenj egyet, anya.”

Az ajtó lassan csukódott be mögötte.

Ott fekszem, és hallgatom a suhogást.

A helyzet az, ami a pillanatban van. A fiam hallotta a mondat második felét. Én hallottam az elsőt.

“Ha semmit sem csinálunk” nem előrejelzés. Ez egy állapot, és egész munkaéletemben figyeltem a körülményekre.

2009 óta özvegy vagyok.

Egy fiam, két unokám, egy fizetett ház a Hickory Streeten, és 32 évig olvastam mások papírjait mögöttem.