“És őszintén szólva, Loretta, ez a mártás egyáltalán nem olyan, mint amit húsvétkor készítettél.”

Hátratolta a székét és felállt.

“A séf éppen takarítással van elfoglalva,” mondta gyorsan Loretta. “Judith, ülj le. Jön a torta.”

Judith már a konyhaajtó felé sétált.

Tanner a telefonját fordította, hogy kövesse őt, mert nem tudta megállni.

Raphael érte el először az ajtót.

Nem blokkolta el.

Kinyitotta, és úgy tartotta, ahogy mi szoktunk egy menyasszony anyjának, aki megköszönni akarta a konyhának.

A tűzhelynél voltam.

A kék serpenyőt alacsony lángon tartottam, és az utolsó csepegést egy friss adag keverékbe kevertem a második körhöz, egy régi nyereg színű mártásba.

Anyám kötényét viseltem egy smaragdzöld befonóruha fölött, piros EA és halványbarna árnyék a kancon volt.

Az aubarna hajam, amelyben évről évre egyre több szürke lett benne, a nyakamról volt felhúzva.

Nem fordultam meg azonnal.

Befejeztem a keverést.

Sosem hagyod el a ruszát.

Amikor megfordultam, kilenc arc zsúfolt volt Judith mögött az ajtóban.

Garrett-é.

Britney’s.

Khloe zavarodott.

És Loretta-é, fehérebb, mint az új kabátja.

Judith hosszú pillanatig nézett rám.

A szeme a kötényre, aztán a serpenyőre, majd a sarokban lévő horpadásra siklott, ugyanaz a horpadás a tégla kint oldalán volt.

“Te vagy a húsvéti nő,” mondta lassan. “A konyhából.”

“Én vagyok a konyhából származó nő,” mondtam.

Senki sem mozdult.

Valahol hátul megszólalt az időzítő, és Andre szó nélkül kikapcsolta.

“Gyere be, ha akarod,” mondtam neki. “Itt van az étel.”

Loretta megtalálta a hangját, ami magasan és vékonyan jött ki.

“Mit keres itt, főz?”

“Mondtam, valakinek muszáj.”

Raphael egy lépést tett előre, és egyetlen papírlapot tett a serpenyőm mellé a vaspultra.

Raphaelnek étteremhangja van.

Nyugodt, és a szoba hátsó részébe viszi, most már használta.

“Mrs. Keer, én Rafael Suarez vagyok. A Blue Pan Catering-et birtokolom. Mrs. Atwater alapította 1991-ben, én pedig 2018-ban vettem tőle.”

Bólintott felém.