Az ügyvéd irodájában a csend úgy nehezedett a vállamra, mint egy tonnás betonlap. A huszonkettedik emeleti ablakon túl a philadelphiai égbolt acélszürke volt, a Market Streeten hangtalanul araszoló autók fényszórói hideg, elmosódott sárga csíkokat húztak az alkonyatba.
Mark Bradley nem mozdult a bőrfoteljében. A Montblanc tolla ott pihent az ujjai között, hegye a fényesre lakkozott mahagóni asztallap felé mutatott, de nem ért hozzá. Nem írt semmit. Nem kattintott a billentyűzeten. Csak nézett rám azzal a kimért, higgadt, mégis baljós pillantással, amivel a tapasztalt orvosok néznek a betegre, amikor a röntgenfelvétel olyasmit mutat, amit nem lehet egyszerű műtéttel kimetszeni.
– Mit jelent az, hogy nem a vége annak, amit tervez? – kérdeztem. A hangom rekedt volt, idegen a saját fülemnek, mintha egy mély kút fenekéről beszéltem volna.
Mark lassan lecsukta a laptopja fedelét. Nem csapta le, nem kapkodott. A fémzsanér tompa kattanása úgy visszhangzott a tágas szobában, mint egy pisztolylövés.
– Tom, gondolkozz józan paraszti ésszel. Az apád harminckétmillió dolláros vagyonát kevesen látták előre, de Allison valahonnan tudta, hogy a végrendelet rád száll. Nem pontos összeget tudott, de tudta, hogy jön a pénz. Mi történik Pennsylvaniában egy törvényes házasság alatt szerzett örökséggel?
– Különvagyon – vágtam rá automatikusan. Ezt még a jogi alapismeretek nélkül is tudja mindenki. – Az örökség a házasság ideje alatt is annak a magántulajdona marad, aki kapja. A házastárs nem tarthat rá igényt, kivéve az értéknövekményt a házasság fennállása alatt.
– Pontosan – bólintott Mark, és az ujjait összefűzte a mellkasa előtt. – Ha te megöröklöd a harminckétmilliót miközben házasok vagytok, az a tiéd marad. Ha elváltok, Allison egy fillért sem kap belőle, csak a közösen szerzett vagyon felét: a házatok méltányos értékét, a kocsikat, és a meglévő megtakarításokat. De mit tett Allison tizenegy hónappal ezelőtt?
