Ott állt a nappalimban hajnali fél háromkor, a saját bejárati kulcsommal a zsebében, miközben a nő, akit tíz éve szerettem, az emeleten aludt – vagy ébren várta, hogy a terv végbemenjen.
– Keresel valamit, Greg? – kérdeztem a sötétből.
A hangom nem volt hangos. De olyan száraz volt és metsző, hogy a férfi teste egyetlen pillanat alatt megdermedt a szoba közepén.
A telefonja kicsúszott a kezéből, és tompa puffanással landolt a vastag gyapjúszőnyegen. Vance lassan, mechanikusan fordult a fotel felé, ahol ültem. A keze a kabátja zsebe felé rándult, de a revolver kakasának éles, fémes kattanása a csendben megállította a mozdulatát.
– Ha a zsebedbe nyúlsz – mondtam nagyon nyugodtan –, a golyó a szegycsontod közepén fog megállni. És hidd el, Greg, negyvenegy éve vadászom ezekben az erdőkben. Még soha nem hibáztam el egyetlen vadat sem tíz méteren belül.
Vance lassan felemelte mindkét kezét a magasba. A drótkeretes szemüvege mögött a szemei tágra nyíltak a rémülettől.
– Tom… várj – dadogta a férfi, a hangja remegett a pániktól. – Félreérted… Allison hívott… azt mondta, rosszul van…
– Allison alszik az emeleten – álltam fel a fotelből. A Smith & Wesson csöve mozdulatlanul szegeződött a mellkasára. – Vagy talán már nem alszik? Talán az ajtó mögött várja, hogy beadd nekem azt a kis adag kálium-kloridot abból a szép fekete táskából, amit a kezedben tartasz? Egy csendes szívroham álmomban. A gyászoló özvegy reggel zokogva hívja a mentőket: „Szegény Tom… nem bírta elviselni az apja halálát. Megszakadt a szíve.” Ugye, Greg? Így szólt a forgatókönyv?
A lépcsőn hirtelen felgyulladt a villany.
A mennyezeti lámpa éles, sárga fénye elvakította a szobát.
Allison állt a fordulóban. Nem a fehér selyemköntösében volt. Sötétkék farmer, vastag fekete pulóver, a lábán sportcipő. A kezében ott volt az úti táskája, a vállán a bőröndjének pántja.
Készen állt az indulásra.
