– Vacsorázzunk – húzódott el tőlem mosolyogva, a szemei csillogtak. – Kész a ragu. Ma este meg kell ünnepelnünk. Még ha szomorú is az alkalom… meg kell ünnepelnünk a jövőnket.
Leültünk az étkezőasztalhoz.
A vacsora alatt figyeltem minden mozdulatát. Ahogy a villát tartotta, ahogy a bort kortyolta, ahogy a temetés részleteiről kérdezgetett. Beszélt a koszorúkról, a virágokról a Szent Márk templomban, arról, hogy kiket kellene meghívni a halotti torra. Úgy viselkedett, mint a család megbecsült menyasszonya, a támasz a gyászban.
– Tom – mondta a desszert közben, miközben a mascarponét kanalazta –, Mark említette, mikor írjátok alá a vagyonátadási papírokat?
– Pénteken a temetés után átmegyek az irodájába – hazudtam könnyedén. – De a banki átvezetések csak hétfő reggel indulnak el. Azt mondta, van néhány adóügyi papír, amit még kettőnknek kell aláírnunk a közös adóbevallás miatt.
Allison keze egy pillanatra megállt a levegőben a kis ezüstkanállal.
– Kettőnknek?
– Igen. Azt mondta, a házassági státuszunk miatt szükség van a te aláírásodra is a vagyonkezelői nyilatkozathoz, különben a szövetségi adóhatóság azonnal lecsap a negyven százalékos örökösödési illetékkel. Azt mondta, hétfőn reggel be kell jönnöd velem a bankba.
Allison lassan bólintott. A tekintete egy pillanatra elrévedt a tányérja felett.
– Természetesen, édesem. Bármikor bemegyek veled. Bármit aláírok, amit kell.
– Tudom – mosolyodtam el, és a boromat a pohárban hagytam. – Mindig számíthattam rád, Allison.
Tíz óra körül mentünk fel az emeletre.
Lezuhanyozott, én pedig a hálószoba sötétjében álltam az ablaknál, és néztem a hideg, csendes külvárosi utcát. Amikor kijött a fürdőszobából a fehér selyemköntösében, az ágyhoz lépett, leoltotta az éjjelilámpát, és befeküdt a takaró alá.
– Nem jössz aludni, Tom? – kérdezte a sötétből, a hangja álmosnak és puhának tűnt.
– De, megyek mindjárt. Csak még befejezek néhány e-mailt a céges projektekről a dolgozószobában. Nem akarom elhanyagolni a munkásokat a temetés előtt.
