Greg Vance térde megroggyant. A fekete táska a kezéből a földre esett, kinyílt, és a parkettára gurult három steril fecskendő és egy felirat nélküli ampulla. A férfi a széknek támaszkodott, a szája tátva maradt, a tekintete üressé vált.
Allison felé fordultam.
A nő az ajtóra bámult, majd rám nézett. A büszkesége, a hidegvérű fölénye most omlott össze végleg: a pupillái kitágultak, az arca halottsápadttá vált, a kezei reszketni kezdtek a táskája fülén.
– Tom… kérlek… – suttogta, és most először valódi könnyek szöktek a szemébe. Nem miattam sírt. Saját maga miatt sírt. A tíz év börtön miatt, ami most nyílt meg alatta. – Beszéljük meg ezt… Greg kényszerített rá! Ő mondta, hogy csináljam! Azt mondta, ha nem adom be a válást, elviszi a házunkat a tartozások miatt… kérlek, Tom! Szerettelek! Esküszöm, hogy szerettelek!
– Nem szerettél te senkit az életben, Allison – mondtam csendesen, és leengedtem a revolvert a combom mellé. – Csak azt szeretted, amit elvehettél másoktól. De a játéknak vége.
Kinyitottam a bejárati ajtót.
Frank Kowalski seriffhelyettes lépett be elsőként, mögötte négy golyóálló mellényes, fegyveres szövetségi ügynökkel. Frank rám nézett, biccentett egyet, meglátta a fegyvert a kezemben, de nem szólt semmit; pontosan tudta, mi történt ebben a szobában.
– Greg Vance és Allison Miller – lépett előre az egyik ügynök, felmutatva a bírói végzést. – Önöket szövetségi szinten elkövetett banki csalás, okirathamisítás, személyazonossággal való visszaélés és előre kitervelt emberölési kísérlet alapos gyanújával őrizetbe vesszük. Jogukban áll hallgatni. Bármi, amit mondanak…
A bilincsek tompa, száraz csattanása élesen hasított át a szobán. Először Vance csuklóján kattant a vas, majd Allisonén.
A nő nem küzdött. Nem sikoltozott. Csak lehajtotta a fejét, miközben az ügynökök megbilincselték a háta mögött. Amikor elvezették mellettem az előszobában, megállt egyetlen pillanatra. Rám nézett. A szemeiben már nem volt vanília, nem volt szeretet, nem volt melegség. Csak a legmélyebb, legsötétebb üresség.
