– Mit tegyünk? – kérdeztem, és kinyitottam a szemem. A tekintetem már nem volt bizonytalan. A döbbenet helyét átvette valami más: egy sötét, nehéz, acélos elszántság. Apám vére volt bennem. Azé az öreg, makacs Richard Reedé, aki a semmiből épített fel egy építőipari birodalmat, és aki egyetlen embert sem engedett büntetlenül távozni, ha az megpróbálta meglopni.
Mark elmosolyodott. Nem volt meleg mosoly; egy ragadozó mosolya volt, aki megérezte a vadászat kezdetét.
– Először is, Tom, nem mész haza vacsorázni.
– Haza kell mennem – mondtam azonnal. – Ha nem megyek haza, tudni fogja, hogy valami történt. Tudja, hogy ma találkoztam veled a hagyaték miatt. Ha eltűnök, vagy ha rendőrt hívok, azonnal riasztja Vance-t, a pénzt átmossák a Sovereign számláin keresztül a Kajmán-szigetekre, a bírósági iratokat manipulálják, és soha a büdös életben nem látom viszont a négyszáztízezer dolláromat. És a harminckétmillióra is pert akasztanak a nyakamba, ami tíz évig fog húzódni a felsőbíróságon.
– Veszélyes, Tom. Ha igazam van, és terveznek valamit…
– Nem ma éjjel tervezik – vágtam rá határozottan. – Apámat csak pénteken temetjük. A bankok hétfő előtt nem nyitják meg a hagyatéki számlákat. Addig szükségük van rám élve és gyanútlanul. Játszanom kell a szerepemet. De te… te addig tedd meg a te dolgodat.
– Milyen dolgot?
– Kérj le mindent – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint a philadelphiai aszfalt. – Minden bankszámlát, minden híváslistát, minden e-mailt a Sovereign Trust és Allison között. És van egy barátom a megyei seriffhivatalban, Frank Kowalski. Ő vezeti a gazdasági bűnüldözési osztályt. Beszélj vele. Privátban. Ne legyen hivatalos feljelentés még. Csak figyeljék a számlákat.
Mark hosszan nézett rám, majd bólintott.
– Rendben, Tom. De ha bármi gyanúsat észlelsz a házban… ha csak egyetlen furcsa mozdulatot tesz… azonnal fordulsz és elhajtasz. Megértetted?
– Megértettem.
