– Nincs végrendeletem – dadogtam. – Sosem írtam végrendeletet.
– Akkor a törvényes öröklési rend lép életbe. Nincsenek gyerekeid. A szüleid meghaltak. Testvéred nincs. Normális esetben a házastárs kapna mindent. De te elváltál, igaz? Csakhogy ezt senki sem tudja. A külvilág számára ti egy boldog, békés házaspár vagytok. Ha te meghalsz, és a válási papírok „véletlenül” sosem kerülnek elő az archívumból – vagy ha Allison előhúz egy olyan végrendeletet, amit te állítólag a halálod előtt írtál alá a javára –, a harminckétmillió dollár egyetlen kézbe vándorol. És még ha a válás ki is derülne utólag: a vagyonmegosztási eljárásban Allison azt állítaná, hogy a válás csak papírforma volt, ti élettársi vagyonközösségben éltetek, és te ráruháztad a vagyonkezelést.
Mark megérintette az asztalon heverő barna dossziét.
– De van egy ennél is mocskosabb opció. Az a családjogi ügyvéd, aki Allisont képviselte a titkos válásban… tudod, ki az?
– Greg Vance – emlékeztem vissza a névre a reggeli papírokból.
– Greg Vance nemcsak ügyvéd, Tom. Vance a vezető jogásza a Sovereign Trust Corp-nak. Annak a cégnek, amelynek a számlájára a te négyszáztízezer dollárodat utalták. És Vance történetesen a feleséged… pontosabban a volt feleséged gyerekkori barátja és volt vőlegénye.
Lehunytam a szemem.
A sötétségben azonnal felvillant előttem az az arc, amit tíz éve ismertem. Allison finom, mandulavágású szeme, a haja, aminek mindig vaníliaillata volt, az a halk, megnyugtató nevetés, amivel elsimította a gondjaimat, valahányszor fáradtan értem haza az építkezésekről. Eszembe jutott a ma reggel. Amikor kiléptem a konyhából, a tejeskávéját kavargatta abban a kopott, kék kerámiabögrében, amit a virginiai nyaralásunkon vettünk. Megigazította a dzsekim gallérját. Rám mosolygott. Megcsókolt. „Vigyázz magadra a sztrádán, édesem. Este csinálok abból a gombás raguból, amit szeretsz.”
Egy színésznő. Egy hidegvérű, profi színésznő, aki tizenegy hónapon át minden áldott nap a szemembe hazudott, miközben a halálos ítéletemet készítette elő.
