– Semmid sem maradt, Tom – sziszegte halkan a foga között. – Egy gazdag, magányos roncs vagy egy üres házban. Pontosan olyan leszel, mint az apád.
– Tévedsz, Allison – feleltem halkan, a szemébe nézve. – Apám tudta, ki áll mellette a sötétben. Én csak most tanultam meg. De ma éjjel végre tiszta a házam.
Az ügynökök kivezették őket a felhajtóra. A villogó kék-piros fények végigsöpörtek a nappali falain, a motorok felbőgtek, a kerekek megcsikordultak a nedves kavicson, majd a konvoj lassan elhagyta a zsákutcát.
A csend visszatért.
Frank Kowalski még ott maradt a küszöbön. Levette a kalapját, megvakarta a tarkóját, majd odalépett hozzám, és a vállamra tette a nehéz, meleg kezét.
– Jól vagy, Tom?
– Jól vagyok, Frank.
– A technikusok holnap reggel jönnek átfésülni a szobát a bizonyítékokért. A biztosítási papírokat és a Sovereign számláit a bíróság zárolta. A négyszáztízezer dollárodat hétfőn visszautalják a személyes számládra. Vance nem ússza meg a húsz évet. És a feleséged sem.
– Nem a feleségem, Frank – mondtam, és letettem a fegyvert az asztalra. – Tizenegy hónapja nem az.
Frank bólintott, szelíden megszorította a vállamat, majd kilépett az ajtón.
Becsuktam mögötte a zárat. Elfordítottam a kulcsot. Kétszer.
A házban hűvös volt, de a levegő tiszta volt. A pirított fokhagyma és a kakukkfű szaga elpárolgott, elnyomta a nyitott ajtón beáramló friss, esőáztatta éjszakai szél.
Felmentem az emeletre.
A hálószobában odaléptem a gardróbhoz. Kinyitottam az ajtót: a polcokon ott sorakoztak Allison elegáns ruhái, a selyemblúzok, a cipők, a drága parfümök a fésülködőasztalon. Elővettem a garázsból két nagy, fekete szemeteszsákot.
Nem kapkodtam. Nem volt bennem düh, sem bosszúvágy. Módszeresen, egyenként vettem le a vállfákról a ruháit, és dobtam a zsákokba mindent: a kabátjait, a kendőit, a sminkkészletét, a cipőit. Minden egyes tárgyat, ami arra a nőre emlékeztetett, aki tizenegy hónapon át egy hazugságban tartott.
