Megállt a lépcsőn, látta a férfit a feltett kezeivel, látta a fegyvert az én kezemben, és az arca kővé dermedt.
– Tom… – suttogta. A hangjából most először hiányzott minden színészi modorosság. Csak a leplezetlen, hideg, jeges felismerés volt benne: megbuktak.
– Jó estét, Allison – mondtam anélkül, hogy levettem volna a szemem Vance-ről. – Vagy talán szólítsalak Allison Reednek? Bár a Fulton Megyei Bíróság szerint te már tizenegy hónapja nem vagy Reed. Csak egy idegen nő, aki illegálisan tartózkodik a házamban, és aki a volt vőlegényével épp most próbált meggyilkolni a vagyonomért.
Allison lassan lejött az utolsó három lépcsőfokon. Nem sírt. Nem játszotta az áldozatot. A szemeiben az a fajta mérgező, sarokba szorított düh villant fel, amit csak azok a ragadozók éreznek, akik rájönnek, hogy a csapda, amit ástak, rájuk omlott.
– Nem tudsz semmit bizonyítani, Tom – mondta a nő, és a hangja olyan kemény volt, mint a fagyott föld. – A válás törvényes volt. A vagyonközösség megszüntetését a bíróság jóváhagyta. Greg csak azért jött ide, hogy segítsen nekem elvinni a holmimat. Féltem tőled. Azt mondtam neki, hogy bántalmaztál. Ha meghúzod azt a ravaszt, életed végéig börtönben rohadsz gyilkosságért.
Elmosolyodtam. Egy keserű, megkönnyebbült mosoly volt.
– Nem fogom meghúzni a ravaszt, Allison. Erre nincs szükségem.
Odaléptem az ablakhoz a bal kezemmel, és félrehúztam a sötétítő függönyt.
Kint a csendes, sötét külvárosi utcán hirtelen kék és piros fények robbantak ki a ködből. Négy jelöletlen fekete SUV kanyarodott be a felhajtóra, a fényszóróik elvakították a nappali ablakait. A motorok tompa zúgása, majd az ajtók gyors, fémes csapódása betöltötte az éjszakát.
Nehéz bakancsok léptei verték fel a veranda csendjét.
– FBI és Megyei Seriffhivatal! Nyissák ki az ajtót! – dörrent meg egy mély hang a bejárat előtt.
