– Ne maradj fenn sokáig – suttogta. – Szükséged van a pihenésre.
– Nem maradok.
Kimentem a szobából, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót.
A folyosó végén lévő dolgozószobába mentem. Nem kapcsoltam fel a mennyezeti lámpát, csak az asztali kislámpát. Leültem az íróasztalhoz, elővettem a telefonomat, és megnyitottam azt a titkosított üzenetküldő alkalmazást, amit Mark telepített a gépemre délután.
Egyetlen üzenet várt:„Tom, Frank Kowalski megerősítette. A Sovereign Trust Corp számlájára átutalt 410 000 dollár egy része mozgásban van. Ma délután kettőkor Greg Vance 50 000 dollárt utalt át egy magánnyomozó irodának és egy készpénzes biztonsági cégnek Wilmingtonban. Valami készül a hétvégére. Kowalski készenlétbe helyezett két embert a házad közelében. Ha bármi szokatlant látsz, ne hívj engem, hívd közvetlenül Franket a privát számon.”
Bámultam a kijelzőt.
Ötvenezer dollár egy magánnyomozónak és egy biztonsági cégnek.
Nem bírósági perre készültek. Nem pereskedni akartak a harminckétmillióért.
Valami sokkal véglegesebbre készültek.
Lassan kinyitottam az íróasztalom alsó, zárt fiókját. A kulcs a könyvespolc harmadik sorában, egy régi lexikon mögött volt elrejtve. A fiók mélyén, egy fekete bőrtokban ott lapult apám régi .38-as Smith & Wesson revolvere. Tíz éve nem lőttem vele; apám adta nekem, amikor megvettük ezt a házat a külváros szélén, az erdő mellett. „A világ tele van vadállatokkal, Tom. Némelyik négy lábon jár, némelyik kettőn. Jó, ha van nálad valami, ami emlékezteti őket a határokra.”
Kivettem a fegyvert a tokból. A nehéz, hideg acél megnyugtató súllyal simult a tenyerembe. Megnéztem a dobtárat: hat darab rézhüvelyes lőszer ült a kamrákban. Visszacsúsztattam a fegyvert a zakóm belső zsebébe, lekapcsoltam a lámpát, és visszamentem a nappaliba.
Nem mentem be a hálószobába.
Leültem a nappali sarkában lévő mély, sötétkék fotelbe, ahonnan tökéletesen ráláttam a bejárati ajtóra és a kocsifelhajtóra. A házban csend volt. Csak a falióra halk, monoton ketyegése mérte az időt a sötétben.
