Felálltam. Felvettem a kabátomat a fogasról. Amikor a kilincsre tettem a kezem, még visszanéztem Markra.
– A teherautómban a kávésbögréje… még mindig ott van a pohártartóban. Hetven napja nem mostam ki, mert azt hittem, kedves emlék.
Mark nem válaszolt. Csak némán nézett utánam, ahogy kiléptem a tágas előtérbe.
Az út hazafelé Chester Springsbe negyvenöt percig tartott. A forgalom sűrű volt a Schuylkill gyorsforgalmin, a szélvédőmön meg-megcsillantak a fékrugók vörös fényei a szitáló esőben. A rádiót nem kapcsoltam be. Csak a Ford F-150-esem V8-as motorjának mély, egyenletes morajlását hallgattam, és néztem a pohártartóban pihenő fehér kerámiabögrét.
„A világ legjobb felesége” – hirdette rajta a fekete felirat, amit három éve egy vásáron vettem neki poénból. A peremén még ott száradt a halvány rózsaszín rúzsfoltja a tegnapi reggelről.
Megmarkoltam a kormányt, amíg a bütykeim el nem fehéredtek.
Hogyan csinálta? Hogyan volt képes lefeküdni mellém minden áldott éjjel? Hogyan tudta átölelni a derekamat a sötétben, a fülembe suttogni, hogy mennyire szeret, miközben a fejében már a nevem törlését számolgatta? Hét év. Hét évig azt hittem, mi vagyunk az a ritka kivétel, akiknek sikerült. Akik túléltek egy gazdasági válságot, a cégem nehéz éveit, a vetélést négy évvel ezelőtt…
A vetélés.
A gondolat úgy csapott le rám, mint egy jeges villámcsapás.
Négy évvel ezelőtt Allison terhes volt. Tizenkét hetesen veszítette el a babát. Hetekig zokogott a kanapén, én pedig a kezemben tartottam a fejét, virrasztottam mellette, feladtam egy fontos építési projektet a városban, csak hogy vele lehessek. De vajon… valóban terhes volt? Vagy az is csak a forgatókönyv része volt, hogy a bűntudat és a feltétlen odaadás láncaival magához láncoljon?
Amikor befordultam a csendes, tölgyfákkal szegélyezett zsákutcánkba, a házunk ablakain meleg, sárga fény derengett. A kétszintes kőház, amit még a házasságunk második évében vettünk, most úgy festett, mint egy idilli képeslap a Country Living magazinból. A felhajtón ott állt Allison fehér Audija.
