V. RÉSZ: A látszat mögötti vihar
A tárgyalóteremben uralkodó csend szinte fizikai súllyal nehezedett a jelenlévőkre. Az a fojtogató, sűrű csend volt ez, amely csak akkor áll be, amikor egy kártyavár legalsó, mindent tartó oszlopát roppantják össze egyetlen határozott mozdulattal.
Charles Kensington léptei egyenletesen, szinte kimérten koppantak a márványpadlón. Nem sietett. Az az ember volt, akinek a jelenléte önmagában átírta a terem dinamikáját. A haja tökéletesen fésült ezüst, a szürke öltönye olyan szabású, amit nem konfekcióban vásárolnak, és a tartása – ellentétben a kezdetben elnyűttnek tűnő Tommy Rigsbyvel – egy olyan veterán igazságügyi pénzügyi szakértő és elismert ügyvéd magabiztosságát sugározta, aki már évtizedek óta a korrupt milliárdosok rémálmaiból táplálkozik.
Richard Montgomery arca hirtelen elveszítette azt a megszokott, magabiztos bronzos árnyalatát, amit a luxusüdülők napfényében szerzett. A bőre fakóvá, szinte hamuszürkévé vált. Zavartan fordult Harrison Caldwell felé, aki eddig a pillanatig úgy viselkedett a tárgyalóteremben, mintha csak egy könnyed délutáni szimfóniát dirigálna.
— Harrison… ki a fene ez? — sziszegte Richard, a hangja túlságosan is rekedt volt ahhoz képest, hogy az imént még gúnyosan mosolygott. — Miért vagy úgy odavagy egy öregemberért?
Harrison Caldwell nem válaszolt azonnal. Az ujjai görcsösen szorították a méregdrága, monogramos Montblanc tollát, annyira erősen, hogy a bütykei teljesen kifehéredtek. Lenyelt egy nehéz falatot, és igazított a nyakkendőjén, ami hirtelen fojtogatóan szorosnak tűnt számára.
— Ő nem csak egy ügyvéd, Richard — suttogta Caldwell olyan halkan, hogy a bíró se hallja, miközben a tekintete le sem tapadt a feléjük közeledő férfi fekete bőrtáskájáról. — Charles Kensington a Szövetségi Adóhatóság és a Nemzetközi Csaláselleni Bizottság volt főfelügyelője. A szövetségi bíróságok legfőbb igazságügyi Könyvszakértője. Ha Kensington megjelenik egy polgári perben, az azt jelenti, hogy valaki nem csak a vagyonát fogja elveszíteni… hanem a szabadságát is.
