Richard hirtelen felpattant a székéből.
— Ez nevetséges! — kiáltotta, a hangja megtelt azzal az arroganciával, amit tizenöt év alatt tanult meg a tárgyalótermekben és a luxusigazgatósági üléseken. — Én építettem ezt a céget! A feleségemnek fogalma sincs az üzletről! Egyetlen fillért sem ért ahhoz, amit csinálok! Hogy jön ide egy idegen ember, aki azt állítja, hogy jobban tudja, hova került a pénzem?!
— Mr. Montgomery! Üljön le, különben rendbírságot szabok ki rendbontásért! — csapott le a bírói kalapács a faasztalra. A hang szinte visszhangzott a teremben. — Továbbá figyelmeztetem, hogy nem a felesége áll vád alatt. Ez egy vagyonmegosztási és bontóper, de ha a vagyon eltüntetésének gyanúja merül fel, a bíróság hivatalból vizsgálatot indíthat. Kensington úr, folytassa!
Én csak ültem ott, az asztal másik oldalán, és néztem a kezemet. Azok a kezek, amelyek tizenöt évvel ezelőtt éjszakákon át mosogattak a külvárosi étterem zsíros konyháján. Azok a kezek, amelyek hólyagosra égtek a forró olajtól, miközben Richard a közös, penészes falú garzonlakásunk sarkában ült, és a kávét kortyolva kódolta a Montgomery Logistics első, még csupán néhány száz sorból álló logisztikai szoftverét.
Emlékeztem azokra a napokra. Emlékeztem arra, mikor a téli hidegben nem volt pénzünk fűtésre, és egyetlen elektromos melegítő köré gyűltünk össze. Én hittem benne. Hittem abban, hogy egy csapat vagyunk. Hittem, hogy amikor azt mondja: „Sami, ha ez sikerül, minden a miénk lesz”, akkor a „miénk” szót valóban kettőnkre érti.
De mihelyt a szoftver eladhatóvá vált, és a tőkések egymás sarkát taposták, hogy milliókat fektessenek a cégbe, a „miénk” lassan „az enyém”-mé alakult át. Richard megtanult öltönyt hordani, megtanult drága borokat inni, és megtanult engem úgy kezelni, mint egy kellemetlen emléket a szegény múltjából. Egy dekorációt, amit el lehet rejteni a ház hátsó szobájában, vagy egy zavaró tényezőt, akit el lehet dobni, ha már nincs rá szükség.
