Végignéztem a hallgatóságon. Láttam Tommyt, aki az első sorban ült – ezúttal egy tökéletesen szabott öltönyben, amit én ajándékoztam neki a megnyitóra (noha a nyakkendője még mindig kicsit ferdén állt, mert Tommy mindig Tommy marad). Még Kensington úr is ott ült mellette, halvány, elégedett mosollyal az arcán.
— De megtanultam — folytattam —, hogy a pénz és a hatalom önmagában semmit sem ér, ha közben elveszítjük az emberségünket. Az igazi siker nem az, amit magunknak halmozunk fel, hanem az, hogy hány embernek tudunk kezet nyújtani, amikor lent vannak a mélyben. Ez az alapítvány nem a veszteségekről szól. Ez az újrakezdésről szól. Arról a jogról, hogy mindenki, aki keményen dolgozik és hisz az álmaiban, védelmet és tisztességes esélyt kapjon.
A teremben kitört a taps.
A beszéd után a sajtó képviselői körbevettek. Egy fiatal riporter nő lépett hozzám a mikrofonnal:
— Mrs. Hayes… tudja, mi történt ma reggel Mr. Richard Montgomeryvel?
Elmosolyodtam, a szemeimben nem volt harag.
— Igen, tudom. A bíróság ma reggel kihirdette a jogerős ítéletet. Mr. Montgomery megkezdte a büntetése letöltését.
— Érez bármilyen elégtételt? — kérdezte a riporter.
Elgondolkodtam a kérdésen. Magam elé képzeltem Richardot, amint felveszi a szürke rabruhát, elszakadva a luxustól, a szuperautóktól és az arrogáns ügyvédeitől.
— Nem elégtételt érezek — feleltem csendesen. — Hanem megkönnyebbülést. Mert az igazság néha lassan érkezik meg, néha szakadt ingben és kicsúsztatott papírok között lép be a tárgyalóterembe… de amikor megérkezik, mindent a helyére tesz.
EPILÓGUS: A folyó partján
Egy évvel később.
A tavaszi napfény melegen sütött a város szélén kanyargó folyó partján. A levegő tiszta volt, a fák ágain friss, zöld rügyek bontakoztak ki.
Egy kis kávézó teraszán ültem, a vízre nézve. Előttem egy vázlatfüzet feküdt. Az elmúlt hónapokban visszatértem a régi szenvedélyemhez, a belsőépítészethez és a designhoz – valamihez, amit évekkel ezelőtt feladtam, mert Richard úgy vélte, hogy „nem hoz elég profitot a családnak”.
