Nem néztem vissza. Hónapok óta először nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek.
Aznap délután Nathan Brooks szemében ültem, aki az ügyvéd volt, akit már jogi egyetem óta ismertem.
“Mondd el, mi az,” kérdezte.
“Három év házasság.” Házassági szerződés. Nincsenek gyerekei. »
Elkezdett jegyzetelni. Elmagyaráztam neki, hogy nem akarok semmit, ami Aaroné. Sem a cége, sem a befektetési alapja, sem a családja vagyona.
“Csak vissza akarom kapni, ami előtte az enyém volt,” mondtam. És azt akarom, hogy mindez befejeződjön. »
Ezután kinyitottam az aktákat, amit hoztam: tulajdoni oklevelek, befektetési nyilatkozatok, házassági szerződés… Három évnyi gondosan titkosított dokumentum.
Nathan egyenként lapozgatta az oldalakat.
“Semmit sem hagytál a véletlenre.
“Sok álmatlan éjszakám volt, amit fel kellett készülnöm. »
Amikor elérte az utolsó elválasztót, rátettem a kezem.
“Van még valami.”
Tekintete megkeményedett.
“Mi?
“A nagyapám egy kisebbségi részesedést hagyott nekem egy magánmenedzsment cégben, mielőtt feleségül vettem Aaront. »
Nathan tolla hirtelen megállt.
“Milyen értékű?
“Elég fontos, hogy meg kell beszélnünk, mielőtt az ügyvédei elkezdenek kémkedni.” »
Felnézett rám.
“Aaron tudja?
“Nem.
“A családja?”
“Nem.
“Az ő ügyvédei?”
“Egyik sem.” »
Nathan kinyitotta a zacskót, és átnézte a darabokat. Minél többet olvasott, annál nehezebb lett a csend az irodában. Amikor végre letette a leveleket, kiegyenesedett.
« Claire…
“Igen?”
“A férjed azt hiszi, teljesen rá vagy utalva, ugye?” »
Aaron aznap este 8:42-kor jött haza, miközben én a szoba padlóján ültem, dobozok körülvéve. Négy lépéssel mászott fel a lépcsőn, és követelte, hogy tudja, mi történt velem. Nem próbálta megérteni, miért megyek el, vagy hogy megsérültem-e; teljesen kimerült attól a gondolattól, hogy megaláztam őt több mint ötszáz alkalmazott előtt. Anélkül, hogy bosszankodtam volna, azt mondtam neki, hogy nem aláztam meg: egyszerűen leírtam a valóságot.
Ekkor vette észre a dobozokat. Először változott meg haragjának természete.
“Tényleg elmész?”
