Akár a Prescott család jelmondata-a is lehetett volna. Akaratlanul is mosolyogtam.

“Valószínűleg igazad van.

“Gyere vacsorázni holnap este.” Felnőttként tudunk majd beszélgetni.

“Nem.

— Claire…

“Jó éjszakát, Margaret. »

Megszakítottam a kommunikációt. 12-kor ott voltak a szüleim. Apám csendben ölelt meg; Anya megvizsgálta a dobozokat, levette a kabátját, és megkérdezte: “Melyik öntettel kezdjük?” Megmutattam neki a szekrényhez, és ő nekilátott munkának, anélkül, hogy kérdéseket tett volna fel vagy oktatott volna.

Egy órával később apa elvitte az utolsó dobozt. Anya rajtakapott, ahogy az ágy oldalán lévő üreges baloldalt bámultam, ahol Aaron ült.

“Még mindig meggondolhatod magad,” mondta anyám halkan.

“A válásról?”

“Mindenről.” Ma este elmehetsz, és később eldöntheted, hogy újra próbálkozni akarsz. Vagy ma este elmehetsz, és soha nem jössz vissza. Ha elhagyod ezt a házat, nem zársz egyetlen pályára. »

Könnyek jöttek vissza a szemembe.

“Nem hiszem, hogy vissza akarok jönni.

“Akkor ne gyere vissza.” »

Emlékszem, amikor három évvel ezelőtt visszatértünk a nászútról, amikor Aaron megölelt ugyanabban a szobában, és azt mondta, hogy ez a ház végre otthonnak tűnik. Mióta szűnt meg a helyem ott? Talán az üresség akkor jön be, amikor az emberek abbahagyják a találkozást, jóval azelőtt, hogy egyikük elmozdulna.

Lekapcsoltam a szobában a lámpát, lementem, és utoljára megnéztem a nagy márványtermet, amit az ízlésének kedvére díszítettem. Ezúttal nem érdekel, hogy jóváhagyja-e a döntéseimet.

—

### 3. fejezet: Kinyilatkoztatások

Másnap beköltöztem a Marblehead-i házamba. A “ház” szó alig adta meg a helyet: egy patinált cédrusból készült épület nagy öbölablakokkal, egy tengerre néző magasfokon állva, keskeny ösvény kanyarogva a tengerparti kavicsok felé. Apám két évvel a házasságom előtt adta nekem, mert ő és anyám már alig használták.