Aznap reggel rövid üzenetet küldtem Marcusnak.

Ha még mindig akart egy tévét a nappalijába, akkor 3-kor jönnie kellene.

Négy nap telt el a buli óta, és a ház raktárrá változott.

Félig becsomagolt kartondobozok sorakoztak a folyosón, Tierney kerek kézírásával feltüntetve:

Konyha.

Fürdőszoba.

Leo könyvei.

Hétfőn aláírt egy bérleti szerződést egy kétszobás lakásra a Ridgeview Apartments-ben a Tunnel Roadon, és a kulcsokat szombat reggel adják át.

A saját fizetése fedezte a letétet.

Vance, amennyire én láttam, semmit sem járult hozzá.

Leo is ezt mondta nekem, egy olyan gyerek lihegő suttogásában, akit megkértek titkot tartson, de nem tudja.

Bármi is lett Ray-vel, sosem tudtam meg a részleteket.

Csak azt vettem észre, hogy Vance golfütői eltűntek a garázsból, hogy az órája hiányzott a csuklójáról, és hogy a telefonja már nem rezegett vacsoránál.

Két hét alatt fogyott.

Az inggallére úgy nézett ki a nyakára, mint egy örökös kézzelfogott.

Két decemberrel korábban vettem a tévét a Tunnel Road-i elektronikai boltban, a családi szobába, hogy mindenki focit nézhessen a nagyvásznon.

Én fizettem érte egy csekkvel.

A nyugta a szekrényemben lévő tűzálló dobozban volt, a ház tulajdoni lapja mellett, tetején a nevem nyomva.

A mellette lévő magas, olajjal töltött fűtő is az enyém volt.

Tavaly télen vettem, amikor a kazán köhögni kezdett.

Vance végigsimított a tenyerével a képernyő szélén.

A konyhára pillantott, majd a lépcső felé.

Aztán odahúzott egy széket, felmászott, és a faltartóért nyúlt.

“Minden meccset ezen a cuccon néztünk,” motyogta magában. “Tulajdonképpen a miénk.”

Alig zárták be az ujjait a konzolon, amikor a hátsó ajtó nyikorgott.

Nehéz csizmák keresztezték a konyhacsempét.

Marcus Dell töltötte be a nappali ajtaját, szürke pólója a vállán feszült, Duke pedig a térdén tapasztott.

Duke borostyánszínű szemei egyenesen Vance-re szegeztek, és ott maradtak.

“Jó napot, Mr. Sutton,” mondta Marcus kedvesen. “Mrs. Hayes azt mondta, hogy a tévé eladó.”

Vance majdnem leesett a székről.