Marcus kihúzta a kábeleket, és olyan könnyedén emelte fel a tévét, mintha egy menzatéri tálca lenne.

Duke előre lépett, hogy vállával fogja a viharajtót.

A képernyő egyszer villant a késői fényben, és eltűnt a gyep túloldalán.

A fűtőtesthez fordultam.

“Marcus, ezt is elvennéd? Anyádnak szól. Hallottam, hogy a hátsó hálószobája rettenetesen hideg lesz.”

Megállt az ajtóban, szemei hirtelen ragyogtak.

“Mama sírni fog, Mrs. Hayes.”

“Remélem, jó sírást tettél.”

“A legjobb fajta.”

Két ujját a homlokára emelte.

“Bruno és Duke csak az utcán vannak, ha szüksége van ránk, asszonyom. Mindkettőjük.”

Bruno, mondanám, Duke társa volt, egy fekete-rozsdás doberman, akinek ugatása olyan, mint egy becsapott autóajtó.

Jelenleg Marcus kanapéját őrizte.

Amikor a viharajtó kattanva becsukódott, a vejemmel néztem szembe, ahol ő ült.

“Vance, azok a dolgok, amiket élveztél, de sosem fizettél, eladták. Ez mind ennyi. Mindent, ami hozzád és Tierney-hez tartozik, nem nyúltam hozzá, és nem fogom.”

Bólintottam a folyosó felé.

“Szóval vigyétek ki az üres dobozaidat az autóhoz.”

Nem válaszolt.

Az arcát a kezébe tette.

Tierney végig a konyhaajtóban állt.

Nem tudom, mikor jött be.

Egy kezében egy csomagolószalagot tartott, vállai pedig görnyedtek voltak.

A szempillaspirálja sötét csíkokat vágott végig mindkét arcán.

“Anya,” mondta vékonyan, “nem fogtuk elvenni a dolgaidat.”

“Tudom, drágám,” mondtam a lehető legkedvesebben.

“De az volt.”

Lecsúszott az ajtófélfán, míg a földre nem ült.

Aztán sírt.

Nagy, csúnya hányás, kezét a szája elé, ahogy kilencévesen sírt, amikor a hörcsöge meghalt.

Át akartam menni a szobán, és a mellkasomhoz szorítani.

Minden anyám izmai megfeszült felé.

De a lábaimat ott tartottam, ahol voltak.

Mert ha túl korán adják meg a vigaszt, az csak egy újabb módja annak, hogy valakit elengedjünk.

Valahol a közepén apró léptek kopogtak végig a folyosón.

Leo megjelent a könyökömnél pizsamaalsóban és egy pólóban, amin rakéta volt az elején.

Egy papírlapot tartott a háta mögött.