“Nagymama, befejeztem a képed.”

“Tényleg?”

Letérdeltem a rossz térdemre.

“Mutasd meg.”

Mindkét kezével felemelte.

Ez egy zsírkrétával készült rajz volt, főleg lilával.

Egy kerek, göndör, ősz hajú hölgy állt egy nagyon magas ház előtt.

A mellkasa közepén hatalmas piros szív volt, nagyobb, mint a feje.

Mellette egy kisebb személy fogta a kezét.

Fölöttük, ingatag nagybetűkkel, lemásolta a következő szavakat:

“A NAGYMAMÁM.”

Nem tudtam beszélni.

A papírt a mellkasomhoz tettem, és a zsírkréta viasz olyan illat árasztott, mint az életem minden tanévében.

“Tetszik?”

“Ez a világ legszebb képe.”

A hangom kettétört.

“Felteszem a hűtőmre.”

A szoba túloldalán Tierney felemelte a fejét.

A rajzot és a hatalmas piros szívet bámulta.

Ajkai újra remegni kezdtek.

Vance egyáltalán nem emelte fel a fejét.

Leo meghúzta az ujjamat.

“Nagymama?”

Homloka összeráncolódott az aggodalomtól, amit csak egy négyéves gyerek tud elviselni.

“Anya azt mondja, szombaton új házba megyünk. Még mindig itt leszel ezen a hétvégén?”

A kérdés úgy szállt belém, mint egy kő a kútban.

Hallgattam, ahogy leesik.

“Gyere ide, édesem.”

Felemeltem a csípőmre, bár a térdem panaszkodott, és a lépcső felé vittem.

“Késő van. Engedjük be, hogy bealkolással. Még két éjszakánk van.”

A limuzin november 1-jén, szombat reggel 9:00-kor fordult be a kocsibeállómba.

Hosszú és fekete, polírozott, míg a juharok visszatükröződtek az ajtókon.

Minden függöny Birchwood Lane-en egyszerre rángatózott.

A verandán álltam egy galambszürke selyemruhában, ami Walt-tal a 30. évfordulónkat ünnepelte a szekrényemben lógott a szekrényemben.

A vállamon egy hozzáillő gyapjú fóliát és jó gyöngy fülbevalókat is beépítettem.

A szívem úgy vert, mint egy madár a cipősdobozban, és minden ütemét imádtam.

A sövény túloldalán Nora Whitfield a kerítésnél állt egy varrott köpenyben, kezét a szája elé nyomva.

Láttam, ahogy a száját mondja:

“Na, nézz csak magadra.”

Két órával korábban, még a nap felkelése előtt én csináltam a legnehezebb részt.