Újra nevetett, de ezúttal vékony volt, hiányzott a korábbi magabiztossága.

“Azt hinnéd, hogy lelögtem egy szikláról. Ez csak vicc volt.”

Senki sem válaszolt neki.

Egyetlen ember sem.

Ruth, aki a legközelebb állt hozzá, lenézett a borospoharára, mintha hirtelen Észak-Karolina legérdekesebb tárgyává vált volna.

Bev, a kerítés mellett, olyan szorosan keresztbe fonta a karjait, hogy az ujjai fehérek lettek.

Carol letérdelt elém, térdei hallhatóan ropogtak az erőfeszítéstől, és mindkét kezemet megfogta.

“Drágám, bemennél be? Eljuttatsz valami csendes helyre, a lábadról?”

“Köszönöm,” mondtam, hangom ingatag, de visszatartó volt. “Jól vagyok itt.”

Az igazság az volt, hogy most nem bíztam magamban, hogy átsétáljak azon a házon.

Nem úgy, hogy a térdem sikít, és a mellkasom összeszorult valamitől, ami kétségbeesetten könnyek akart lenni ezek előtt az emberek között.

Három évig nem akartam megadni Vespernek azt az örömet, hogy lássam, ahogy összetörek.

Ma nem akartam kezdeni.

A földön.

A könyvklubja előtt.

Ruth telefonja rezegett a kezében.

Reflexszerűen lenézett rá, ahogy mostanában szokták, egy ideges szokás, amit senki sem tud teljesen levetkőzni.

Ami a képernyőn volt, teljesen mozdulatlanná tette.

Felnézett, és Sandrát találta az udvar túloldalán, és a két nő úgy találkozott a tekintetük, ami azt árasztotta, hogy valami mozog közöttük, aminek semmi köze nem volt ahhoz, ami ezen a teraszon történt.

Még nem tudtam, de Sandra épp most küldött neki valamit.

Ekkor jött be Ted Brant az oldalsó kapukon, 15 perccel később, mint ahogy tervezte, izzadtan egy autópályás leállástól, amely egy 20 perces autózást majdnem egy órára nyúlt.

Nagy ember volt. Könnyed mosolygott. Az a fajta barát, amit Marcus tartott meg az egyetemi éveik óta az NC State-en, mert Ted soha nem csinált semmi bonyolultat, aminek nem kellett lennie.

Most már nem mosolygott.

Egy pillantást vetett a jelenetre.

Én, jegesen egy székben.

Diane arca szorosan megfeszült a féktelen dühtől.