Minden távozás megkönnyítette a következőt.

Néhány barátnő, akiket nem ismertem, csendben megköszönték Marcusnak, hogy megkapta őket, és egy ajándékcsomagot a bolti borral hagytak az ajtó mellett, amit nyilvánvalóan nem akartak beszedni.

Marcus kollégája, aki hozta a jégzsákot, megtalált engem, mielőtt elment volna, és leguggolt a szemem magasságába.

“Vigyázz a térdre,” mondta. “Remélem, hamarosan jobban lesz.”

“Köszönöm,” mondtam, és komolyan gondoltam, mint amit az egyszerű szavak elárulhattak.

Egyszer bólintott, majd elment.

15 percen belül a hátsó udvarban, ahol 22 ember volt, talán nyolc ember maradt, kis csoportokban szétszórva, egymásnak suttogva az emberek különös csendjében, akik próbálták eldönteni, milyen gyorsan távozhatnak anélkül, hogy udvariatlanok lennének.

Tányérok hagyatva hevertek minden felületen.

Az Edison fények, amelyeket Vesper ilyen gondosan felakasztott, sötéten és haszontalanul lógtak a délutáni napsütésben, várva egy estét, amin senki sem maradhat.

Ruth következett.

Már régóta állt a kerítés mellett, a borospohara érintetlenül, a lecsapódás lefolyt az oldalán, és a betonon gyűlt össze a lába alatt.

Figyeltem, ahogy óvatosan leteszi a korlátra.

Ahogy letesz, amikor már nem bízol a kezedben.

És keresd meg a táskáját.

Egy gyepszéken találta meg, ahol Vesper állt.

Egy pillanatra a két nő elég közel volt ahhoz, hogy beszélhessenek.

Ruth keze a táska pántját szorította.

Felnézett.

Bármi is történt közöttük abban a fél másodpercben, nem tudtam olvasni onnan, ahol ültem.

De Ruth egy szót sem szólt.

A táskát a vállára vetette, megfordult, és felemelt állal, egyenesen a gerincével a kapu felé indult.

Egy nő testtartása, aki puszta akarattal tartja magát össze.

Vesper hangja utána tört ki, magasan és kétségbeesetten.

“Ruth! Ruth, gyerünk. Ismersz engem. Tudod, hogy én nem—”

Ruth nem fordult meg.

Nem lassított.

A kapu mögötte kattanva becsukódott, és egy pillanattal később az utcán egy autóajtó csapódott ki, olyan erősen, hogy hallottam a teraszról.

Láttam, ahogy valami eltűnik Vesper arcából, amikor az ajtó csapódott.