A hozzá illő készlet része, amit Vesper két nyáron vásárolt a hátsó udvarra.

Tegnap ötöt vitt el, később megtudtam, gondosan bepakolva a nővére SUV-jába, minden mással együtt.

Ez a lány már hátramaradt.

Egyedül ült egy egyébként üres szoba közepén.

Semmi különösebb szembe nem nézve.

Nem tudtam, hogy egyszerűen csak félreszámolt-e.

Nem tudtam, hogy egy dobozhalom mögött elfelejtette-e a rohanásban.

Vagy hogy valami apró, őszinte része szándékosan hagyta ott.

Egy szék, amit nem tudott teljesen kivinni egy olyan házból, ahol megalázta magát.

Inkább elhagyod, ahogy mindent elhagysz, ami túl nehéz emlékekkel bír, amibe ragaszkodni lehet.

Sosem fogom megtudni, melyik volt.

Marcus sem tudta, amikor megkérdeztem.

Nem számított.

Hosszú pillanatig álltam az ajtóban, törölközőket még mindig a csípőmön egyensúlyozva, és néztem azt az egyetlen széket, ami az üres szoba közepén ült.

A szívem valami bonyolult dolgot csinált a mellkasomban.

Nem egészen gyász.

És nem is diadalit.

De valami halkabbat és mélyebbet, mint bármelyikük.

Valami, ami már az első pillanattól kezdve gyűlt bennem, hogy három héttel ezelőtt kihúzták a szék ikertestvérét a teraszon.

Marcus mögém jött, és törölközővel törölgette a kezét.

Ő is a székre nézett.

Nem kérdezte meg, mire gondolok.

Nem magyarázta el, miért van ott, és nem ajánlott fel elméletet arról, hogy Vesper elfelejtette-e, vagy szándékosan hagyta-e.

Egyszerűen letette a törölközőt a szobán, és néhány centivel húzta a széket, enyhén dőlt, hogy a reggeli fény a kierrékablakból megfelelően átessen.

Aztán rám nézett, és várt.

Letettem a hajtogatott törölközőket a folyosóasztalra.

Átsétáltam azon az üres nappalin, a térdem most már könnyedén viselte a súlyomat.

Fokozatosan

Ahogy mindig is kellett volna.

És leültem abba a székbe, ahogy a gyógytornász alatt tanítottak.

Vissza a súly.

Kezek összetámasztva.

Bízni abban, hogy a szék tartja.

Megtartotta.

Senki sem húzta ki alólomból.

Senki sem számolt vissza, miközben én a párnára helyeztem a súlyomat.