Marcus háza az utcától hátrébb, egy széles beton kocsibejáró mögött állt. A hátsó kert már hallható volt, mielőtt parkoltunk. A gázrács roppanása és sziszegése, ami teljes erővel működik. Hangok szőnek át egymáson. A szén illata és valami édes, talán macsár.

Vesper két juharfa közé fűzött Edison fényeket, amelyek csak alkonyatkor kapcsoltak fel, de még világítatlanul is gyönyörűek voltak.

Őszinte tehetsége volt a felületek gyönyörűvé tételéhez.

Még mindig lefelé haladtam az anyósülésről – a merevítő produkciós volt, bal lábbal előre, mindkét kezem az ajtókereten –, amikor hallottam, hogy Carol Nolan a nevemet kiáltja a kocsifelhajtó túloldaláról.

Carol 68 éves volt, és 12 éve élt Marcus szomszédjában, annyi ideig, hogy még néha még mindig “az az édes Hayes fiúnak” nevezte őt, olyan hangnemben, ami azt sugallta, hogy mindig kilenc éves lesz számára.

Kicsi volt és gyorsan járt, és még mielőtt teljesen felálltam volna, elért volna.

“Corliss!”

Mindkét kezemet a sajátjába fogta. Meleg, száraz, határozott. Egy nő szorítása, aki kertet művelt, és komolyan gondolta.

“Uram, örülök, hogy eljöttél. Hogy bánik veled a térd?”

“Minden héten jobb,” mondtam, ami igaz volt.

Carol egy pillanattal a köszöntés után tartotta a kezem, szemei végigfutottak az arcomon, olyan koncentrált figyelmtel, mintha valaki régóta figyeli az embereket és bízott abban, amit lát.

Aztán halkan mondta, csak nekem.

“Maradj közel hozzám, ha ma bármire szükséged van. Hallod?”

Visszaszorítottam a kezét, és mondtam neki, hogy megteszem.

Elengedte, én pedig kiegyenesítettem a búzusom, és igazítottam a táskám pántját.

Diane egyszer megérintette a könyökömet. Nyugodtan. Röviden. Mintha egy öltést ellenőriznének.

Aztán átsétáltam a kapuján a fiam hátsó kertjébe.

A terasz túloldalán, fehér nyári ruhában és ékszandálban, Vesper nevetve állt valamin, amit egy vendég mondott. A feje hátravetett, a keze a vendég karján volt, és még nem vett észre.

Huszonkét ember mozgott körülötte, mint bolygók egy nap körül, amelyet ő maga rendezett el.