Semmi különös. Nem akartam senkit lenyűgözni.

Diane az ajtóban úgy nézett rám, ahogy korábban a betegeket értékelte a kórlapvizsgálat előtt. Fejtől talpig. Professzionálisan gyors.

“Biztos vagy a mai napban?” mondta, miközben átnyújtotta az egyik utazó bögrét.

“Biztos vagyok benne.”

“A térded még mindig van némi duzzanat.”

“A műtét óta duzzanat. Nem hagyom, hogy ez hozza meg a döntéseimet.”

Kortyoltam a kávét. Pontosan úgy készítette, ahogy szerettem. Elég erős ahhoz, hogy komoly komolyan gondolja.

“Egész autóúton akarsz velem nyűgözni?”

“Valószínűleg.”

Felvette a táskámat a bejárati asztalról, és átadta nekem.

“Ez a dolgom.”

Rádióval vezettünk. Régi slágerek. Mindig régi slágerek a 10 percnél hosszabb road kirándulásokon, már 1998-as Myrtle Beach-i kirándulás óta, amikor négyszer is ugyanarra a hat dalt énekeltünk, és úgy döntöttünk, hogy ez a helyes út.

Az első szakaszon egyikünk sem beszélt sokat, és az rendben volt.

Harmincegy év barátság megadja a jogot, hogy kényelmes csendben lovagolj. A régi barátok közötti csend nem üres. Be van bútorozva.

Diane valahol Marcus utcáján törte el.

“Ma csinálni fog valamit,” mondta.

Kérdés nincs. Még csak figyelmeztetés sem volt. Csak egy tény, ahogy a vérnyomást kimondta.

Nem kérdeztem, kire gondol.

“Tudom,” mondtam.

“Akkor miért megyünk?”

Néztem, ahogy a házak elhaladnak mellettük. Grill zászlókat. Néhány amerikai zászló. Egy yard egy felrobbantott focijátékossal, aki egyértelműen tavaly ősz óta túlélte, és most kissé legyőzöttnek tűnt.

“Mert ha nem megyek, akkor felhasználni fogja. Majd megmondja Marcusnak, hogy nem próbálkozom. Hogy én nehezítem a dolgokat. Hogy nem vagyok hajlandó a családjuk része lenni. És Marcus két irányba fogja húzni, aztán magát hibáztatja, és—”

“És te magadra nyelited a sebzést, hogy ne kelljen neki.”

Diane hangja egyenletes volt, de az ujjai kissé megfeszültek a keréken.

“Corliss, évek óta csinálod ezt.”

“Ezt én is tudom.”

Nem mondott semmi mást.

Ez a másik dolog Diane-ben. Tudta, mikor már kifejezte a mondanivalóját.