Bármi is az önbizalma, amin egész délután futott – és sokat használt belőle –, végre a tankok mélyére ért.

Így maradt Bev.

Vesper nagynénje egy órája a kerítés közelében telepedett le, és nem mozdult át onnan egyik helyen sem.

Nem az esés.

Nem a videók.

Nem a körülötte kibontakozó kivándorlás.

Még mindig keresztbe tett karokkal állt, a jeges teája már rég meleg és érintetlen volt a kezében, és olyan arckifejezéssel figyelte unokahúgát, amit korábban láttam az embereken, akik egy épületet figyeltek, akikről már tudták, hogy összeomlik.

Letette a teát a korlátra.

Most átkelt az udvaron.

Nem a kapu felé.

Még nem.

De Vesper felé.

Közelebb kerültek egymáshoz, míg elég közel nem álltak ahhoz, hogy minden szót hallhassak.

“Két órát vezettem ezért,” mondta Bev.

Hangja halk volt, de azt a súlyt hordozta, mintha valaki eldöntötte, pontosan mennyit akar mondani, és pontosan ennyit fog mondani, és semmi többet.

“Két órát vezettem, mert te mondtad, milyen jók a dolgok. Milyen boldog voltál. Milyen jól bántál Marcus anyjával.”

“Bev néni—”

“Hazafelé fogom hívni az anyádat.”

Bev állkapcsa szorosan feszült volt.

A szemei vizesek voltak.

De a hangja nyugodt volt.

“Tudni fogja, mit láttam ma.”

Vesper arca összeráncolódott.

Egy pillanatra láttam valamit az egész délutáni előadás alatt.

Valami fiatal és ijedt.

Valami, ami talán sosem nőtt ki teljesen, hogy egy kislány volt, aki rettegett az anyja csalódásától.

Ez volt az első igazi dolog, amit egész nap láttam tőle.

És ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy sajnáljam őt.

Bev felvette a táskáját.

Három hosszú másodpercig nézett Vesperre.

Már nem dühös.

Csak fáradt vagyok.

Csak csalódott vagyok abban, hogy csak a család csalódhat a családban.

Aztán megfordult, és szó nélkül elindult az autójához, alacsony sarkai kopogtak a betonon egészen a kapuig.

Az udvar most üres volt, csak hárman vagyunk.