Vesper a saját konyhája közepén állt, mint egy idegen benne.

Háromszor próbált elindítani.

Első alkalommal kinyitotta a száját, de semmi sem jött ki.

Csak egy lélegzetvétel maradt és kiengedett, szemei Marcusról hozzám és vissza siklottak, mintha egy forgatókönyvet keresne, amit minden más helyzethez kaptak az életében, kivéve ezt.

Másodszor odáig jutott, hogy “Tudom, ma úgy nézett ki—” mielőtt a hangja áttört a közepén, és meg kellett állnia, a kézfejét a szájához nyomva.

Harmadszor kiegyenesítette a gerincét, felemelte az állát, és talált valami közelebb a szokásos nyugalmához.

“Marcus, meg kell értened, hogy soha nem akartam, hogy ténylegesen megsérüljön. Viccesnek kellett volna lennie. Tudod, hogy a mi csoportunk viccelődik.”

Marcus nem válaszolt azonnal.

Keresztbe tett karokkal állt, türelmes, kimerült figyelmen kívül hagyva nézte őt.

Mint egy férfi, aki egy történetet hallgat, amelynek már tudta a végét.

“Írtál a barátaidnak, hogy ‘Nézd ezt!’ egy visszaszámlálással,” mondta végül. “Mielőtt kihúztál egy széket egy 61 éves nő alól, aki térdműtétből lábadozott. Te tervezted. Előre bejelentetted. És amikor nem tudott felállni a betonról, azt mondtad neki, hogy drámai volt.”

A hangja végig egyenletes maradt, ami valahogy rosszabb volt, mint ha kiabált volna.

“Nincs olyan verziója annak, hogy csak vicc lett volna.”

Vesper álla remegett.

“És akkor mi van? Hagyod, hogy egy rossz pillanat határozza meg a négy házasság évét?”

“Nem egy pillanat.”

Marcus lassan megrázta a fejét.

“Ez egy pillanat, amire végre bizonyítékom van. Az más.”

Ekkor kérdezte.

Láttam, hogy három másodpercig az arcába jön, mielőtt elhagyta a száját.

Az utolsó lapot egy olyan kézben, amelyen már elfogytak a jobbak.

“Te választod őt?” mondta Vesper, hangja most remegett, a könnyek végül végigcsordultak és végigfolytak az arcán. “Vagy engem választasz? Mert ez az, Marcus. Ezt kéred tőlem, hogy elfogadjam. Hogy a házasságunk hátralévő részében másodrendben vagyok az anyád mögött.”

A konyha nagyon elcsendesedett.