A fiamra néztem.
Danny a kandallónak támaszkodott. A feje lehorgadt, a teste rázkódott a néma zokogástól. A papírok kihullottak az ujjai közül, és szétterültek a szőnyegen – azon a szőnyegen, amit én fizettem ki három hónappal ezelőtt.
– Danny – szólítottam meg.
Nem nézett fel.
– Danny, nézz rám! – mondtam, és a hangomban volt valami abból a régi, anyai tekintélyből, amit évekkel ezelőtt feladtam a kedvéért.
Lassan felemelte a fejét. Az arca vörös volt, a szemei dagadtak a könnytől. Úgy nézett ki, mint az a tízéves kisfiú, aki egyszer betörte a szomszéd ablakát egy baseball-labdával, és a kanapé mögé bújt a büntetés elől.
– Miért, Danny? – kérdeztem halkan. – Csak ezt az egyetlen dolgot mondd meg nekem. Miért?
– Anya… – nyögte ki, a hangja elcsuklott. – Én… én nem akartam… Sarah azt mondta, az apja segít nekünk befektetni… azt mondta, ha Richard beszáll a házba, felépíthetünk egy valódi vagyont… hogy nem kell többé úgy élnünk, mint te… spórolva, minden centet megfogva…
– Úgy élni, mint én? – kérdeztem, és a szám sarkában megjelent egy keserű mosoly. – Úgy élni, mint én, Danny? Az a nő, aki „úgy élt, mint én”, kifizette az egyetemedet. Kifizette az esküvődet. Kifizette az autódat. Kifizette ezt a háromszázötvenezer dolláros házat, amiben most állsz. És te szégyellted ezt az életet? Szégyellted az anyádat az apósod előtt?
– Nem szégyelltelek, anya! – lépett felém egy botladozó lépést, a kezeit kinyújtva. – Soha nem szégyelltelek! Csak… Richard azt mondta, feszültség lenne… hogy a hálaadásnak tökéletesnek kell lennie… és Sarah ideges volt a felújítás miatt…
– És te úgy döntöttél, hogy a legkönnyebb áldozat én vagyok – fejeztem be helyette a mondatot. – Mert anya mindig megbocsát. Mert anya csak egy csendes öregasszony, aki hazamegy, megsüti a kis pitéjét egyedül a konyhájában, és jövő héten újra ad tízezer dollárt, ha kéred. Ugye, Danny? Ezt hitted?
