Linda egy újabb aktát húzott elő. Egy cégbírósági kivonatot és egy nyilvános zálogjogi nyilvántartást.
– Margaret, az elmúlt fél órában, amíg te a régi üzeneteket kerested a telefonodon, a titkárnőm futtatott egy gyors ellenőrzést Richard Miller vállalkozásaira. Richard építőipari cége Scottsdalében gyakorlatilag fizetésképtelen. Két szövetségi adóvégrehajtás van ellene folyamatban, és a személyes háza a Paradise Valley-n kétszeresen túlterhelt. Szükségük volt egy tiszta, hitelmentes ingatlanra. Egy olyan házra, amire azonnal, az átírást követő negyvennyolc órán belül felvehetnek egy legalább kétszázötvenezer dolláros jelzáloghitelt, hogy kimentsék Richard cégét a csődből.
Bámultam a nőre. Az agyam próbálta összerakni a darabkákat, de a kép, ami kirajzolódott, annyira mocskos és torz volt, hogy a szívem ösztönösen tiltakozott ellene.
– De… Danny ezt nem tudhatta – suttogtam, és a hangomban ott reszketett az utolsó szánalmas kísérlet, hogy megvédjem a saját véremet. – Danny az én fiam. Hat évig nézte, ahogy kopott kabátban járok. Tudta, hogy a fogamat csikorgatva tettem félre minden centet. Nem lett volna képes…
Linda csendben átcsúsztatott elém egy másik papírt. Egy e-mail kinyomtatott másolata volt, amelyet az ingatlanos küldött át a banknak a múlt héten. A másolatot kapók listáján ott volt Sarah, Richard… és Danny e-mail címe is.
A levél tárgya egyszerű volt: „Refinanszírozási kérelem előkészítése – 1142 Whispering Palms Way – Tulajdonosi struktúra módosítása a zárás utáni 30. napon.”
A levél alján ott állt a fiam válasza, mindössze három szóval: „Rendben, intézzétek.”
Nem sírtam. Furcsa módon a könnyek, amelyek még az élelmiszerbolt zöldséges részlegén a szemem mögött lüktettek, mostanra teljesen felszáradtak. Csak egy mély, jéghideg űr maradt a helyükön. Az a fajta dermedtség, amikor a zuhanás már megtörtént, és az ember ráébred, hogy nincs hová tovább esni. A földre ért. A sziklákra.
