Lassan végignéztem rajtuk. A terített asztalon, a kristályokon, az embereken, akik az én pénzemen vásárolt falak között élvezték az életet.

– Vendég vagyok, Richard? – kérdeztem, és a hangom olyan csendes volt, mégis olyan tiszta, hogy még a konyhai hűtőgép zúgása is elhalkulni látszott mögötte. – Különös. Én úgy tudtam, a saját házában az ember nem számít vendégnek.

Sarah felhorkant, és gúnyosan elmosolyodott.

– Ó, Margaret, kérlek, ne kezdjük el megint ezt az érzelmi zsarolást! Danny a fiad. Te vetted a házat neki. Az ajándék az ajándék. Nem jöhetsz ide csak úgy beállítva, és nem tehetsz úgy, mintha jogod lenne beleszólni a mi életünkbe!

– Sarah, fogd be a szád – szólt közbe hirtelen Linda Martinez, aki eddig a hátam mögött, az előszoba árnyékában állt. Most előrelépett, kezében a sötétkék bőrmappával.

Richard szeme összeszűkült, ahogy meglátta a jogászt és mögötte Marcust, a hivatalos jelvénnyel a hajtókáján.

– Ki a fene maga? – csattant fel Richard. – Danny, azonnal küldd el ezeket az embereket a birtokodról! Ez magánlaksértés!

– Nem az ő birtoka, Mr. Miller – szólalt meg Marcus Vance hűvös, kimért hivatalnoki hangon. Elővett egy lepecsételt fehér borítékot, és egyenesen Danny felé indult. – Daniel Gray?

Danny nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy halálraítélt, aki pontosan tudja, mi van a levélben, még mielőtt kinyitná.

– Igen… – suttogta a fiam.

– Marcus Vance vagyok, a Maricopa Megyei Felsőbíróság megbízott tisztviselője. Kézbesítem önnek a 2026/884-es számú ingatlan-nyilvántartási határozatot, valamint az ahhoz kapcsolódó hivatalos fizetési meghagyást.

Marcus Danny kezébe nyomta a papírokat. Danny ujjai automatikusan rázáródtak a vastag borítékra, de a keze úgy remegett, hogy a papír hangosan zörgött a csendben.

– Mi ez a cirkusz? – lépett oda Richard, és dühösen kirántotta a borítékot Danny kezéből. Feltépte, és gyorsan átfutotta a felső lapot.