Beszálltam a bérelt szedánba. Linda beült a volán mögé, elindította a motort, és kikanyarodtunk a Whispering Palms Way-ről a főútra.
Kinéztem az ablakon a lemenő nap vöröses fényeire, amelyek lassan aranyba vonták a Camelback Mountain sziluettjét. A szívem mélyén volt egy tompa, sajgó seb – egy olyan seb, ami talán soha nem fog teljesen begyógyulni, mert egy gyermek árulása nem múlik el nyomtalanul.
De a mellkasomból eltűnt az a szorító, fojtogató nehézkedés, ami éveken át kísért.
Szabad voltam.
A hálaadás napját egyedül töltöttem a kis bérelt lakásomban, Central Phoenixben.
Nem főztem hatalmas pulykát, és nem vettem elő a drága kristálypoharakat. Készítettem egy egyszerű sült csirkét, párolt zöldbabot, és sütöttem egy kis tál édesburgonyás pitét – azt az egyet, amit még szerdán vettem a boltban, mielőtt minden összeomlott volna.
Délután kiültem a kis erkélyemre egy csésze forró kávéval. A város csendes volt; az ünnepnap miatt alig jártak autók az utcán. A szomszéd házakból néha átszűrődött a nevetés és a zene zaja, de most először hosszú évek óta ez nem fájt. Nem éreztem irigységet, és nem éreztem kirekesztettséget sem. Tudtam, hogy a békesség, ami körülvesz, nem egy megvásárolt illúzió volt, hanem a valóság.
A telefonom többször is megcsörrent a nap folyamán.
Danny hívott háromszor. Sarah anyja próbált üzenni, könyörögve egy „családi kompromisszumért”. Még egy ismeretlen számról is jött egy hívás, ami valószínűleg Richard ügyvédje volt.
Nem vettem fel egyiket sem. A telefont lehalkítva hagytam a dohányzóasztalon.
Péntek délután kettőkor pontosan megjelentem a 1142 Whispering Palms Way előtt.
Egy profi lakatos furgonja már ott állt a beállóban, Linda Martinez kocsija mögött. Ahogy kiszálltam, láttam, hogy a ház előtti gyep tiszta. A felhajtón nem álltak autók.
Odamentem a bejárathoz. A verandán három nagy műanyag doboz állt, a tetejükön egyetlen kulccsal.
